(Érzékenyebb gyomrúak kérem, itt hagyják abba az olvasást. Köszönöm.)
A Nyúl köhög kicsit és már folyik az orra annyira, hogy ne menjen iskolába (ez egyébként az iskola kifejezett parancsa kérése is mindenki felé). Öcsém és Anya azt mondta, vigyük le hozzájuk, ne egyedül legyen itthon, így aztán Tetkós ma oda fogja vinni, mivel épp abban az irányban lesz dolga reggel. Egyébként elkésik majd, mert beáll az Üllőin a dugóba, de az csak három óra múlva lesz, most hajnali 5 óra van, a kajáim dobozokba téve, a kávém a csészében gőzölög, a fürdővizem kiengedve, az ikrek heti ruhája kikészítve, és ugyan fél 7-re akartam beérni, amit tudom, hogy már nem fogok, mert még hajat kell mosnom és bérletet vennem, ettől függetlenül úgy érzem, minden sínen van.
Aztán pont, amikor belépnék a fürdőbe, hogy királylánnyá változzak, a folyosó másik végén megjelenik Szotymika.
"Sziaaa, pisilni kell?"
"Hányingerem van."
Ja, hogy az. Készségesen odanyújtom a lavórt, és közben azonnal újragondolom a napot. A Nyúl megy Anyáékhoz, az ikrek maradnak itthon velem, bevonzottam a szobafogságot, sallala. (Az utóbbi időben annyira tetőzött az emberundorom és annyira kimerült vagyok, hogy karanténért imádoztam.) Megmosdatom Szotymit, aztán visszakísérem a nappaliba. Azt mondja, fáj a hasa, így leülök mellé, elkezdem keresni a telefonomon, hogy mi minden lehet az ok. A két kicsi a kanapé egyik végén, a lábuknál most épp Tetkós, mint a család kedvenc kutyája, én meg ott üldögélek közöttük, boldogan olvasgatva.
(Itt most kicsit ki kell fejtenem a jelenlegi alvási körülményeinket, amelyek, tudom én, eléggé putrisan alakulnak így a költözés előtti hónapokban. Szóval miután az ikrek kiságyait elvittük innen, úgy alakult, hogy a Nyúl aludt a szobájában, az ágyában, a másik kis szobában én az ikrekkel a régi franciaágyamon, Tetkós pedig a nappaliban a kanapén. Egy hete azonban lomtalanítás volt, én kidobattam végre a rozoga ágyat, így most lett egy szobánk, ahol kényelmesen lehet végre legózni, ellenben úgy alszunk, mint a vándorcigányok, mindig ott, ahol sikerül. Elvileg az ikrek és én a kanapén, Tetkós a padlón - valamelyiken -, a Nyúl az ágyában. Néha belealszom mellette a Harry Potterbe, de akkor valamelyik iker biztos, hogy a keresésemre indul éjjel, és ilyenkor hárman ébredünk az egyszemélyes ágyban reggel. Úgy volt, hogy azonnal megrendelem az új emeletes ágyukat, már ki is néztük, de aztán a beszerzést el kellett halasztanunk. Sebaj, rosszabb is lehetne.)
Szotymika hasfájása erősödik, pár perc múlva már egész ijesztően panaszkodik. Összegömbölyödik. Aztán felül.
"Mi a baj?"
"Hányni kell."
Faszom... Hol a lavór? Ó, a fürdőszobában...
"Futás!"
Felkapom, átemelem őt Mimmón, majd Tetkóson ("Istenem, csak ne most!"), ledobom a padlóra, hogy siessen, amíg én is átlépek Tetkóson. Ha leteszed a gyerekedet a földre a hányás előtti pillanatban azzal, hogy fusson nagyon gyorsan - nos, az egy ilyen esetben nem tűnik átgondolt döntésnek. Szotymi kiszalad a folyosóra, de már hallom is, hogy... nem ér ki a fürdőszobáig. Ajjaj, el fog esni, el lell kapnom..! A kanapéról leugorva még épp látom, ahogy a lányom elcsúszik a folyosón, de ezalatt sem hagyja abba a hányást, közben felkászálódik valahogy, de hogy hogyan, azt már nem figyelem mivel közben én is odaérek lendületből - és hussss! Még fel sem fogom, már koppan is a tarkóm a padlón. Ó, a kurva életbe, ez most tényleg megtörténik? Lehet egyáltalán ekkorát esni? Tetkós, gondolom, itt már teljesen éber, mert mond valamit, mire én közlöm, hogy mindketten elcsúsztunk a hányáson. Azt hiszem, ekkor kezdek el sírva, visítva röhögni. Mimmó is felébred, ott áll a nappaliban és kacag, miközben én szánalmasan eláztatott pizsamában, büdös csimbókokkal a hajamban beemelem Szotymit a kádba (az én nyugtató fürdővizembe ugyebár).
A Nyúl is ébren van: "Undorítóak vagytok!", szól ki a szobájából, aztán becsukja az ajtót. Tetkós, aki az előbb még velem röhögött, most bölcsen halottnak tetteti magát. Nem úgy Mimmó: épp azon gondolkodom a fürdőszoba előtt, hogy hogyan és mivel kezdjek bele a zsúfolt helyiség kitakarításába, amikor meglátom, hogy a szemközti parton valami megvillan a fiam szemében. Basszusbasszusbasszus... Nem tudom, kiáltom-e, hogy "Ne!!!", vagy már nincs rá időm, de mindegy is: Mimmó nekifut, majd egy másodperccel később ő is hanyattvágódik a mangódarabokkal dúsított, fél folyosót beterítő tócsában. Bömböl. Felkapom, levetkőztetem, bepattintom a kádba Szotymi mellé. Mindkét gyerek kábán üldögél a vízben, én közben összekapom valahogy a folyosót (annyira megnyugtat a Domestos szaga!), aztán kiterelem őket a konyhába, amíg felszárad a padló. Végre nekem is van időm megfürödni. Úgy döntök, hajat majd később mosok, de aztán belepillantok a tükörbe, amikor már mennék a dolgomra, és rájövök, hogy... nos, hát, hogy ez nem megkerülhető most.
Egy óra múlva már minden rendben, a hajam sima és illatos, de a nap folyamán többször is úgy vihogok hosszú percekig, mint egy idióta.
Szotymika fél napig fekszik, kora estére már gyakorlatilag semmi baja. A nap nagy részében amúgy nyugalom van és egyetértés, egész jól elvagyunk. (Megtanítom malmozni, játszunk Undi Gusztival, ami sehol sincs a hajnali produkciónkhoz képest.) Leszámítva, hogy késő délutántól azért nyíszognak, mert ki akarnak menni. Az emberek közé, érted.
A tízmilliószoros napot azt hiszem, kimaxoljuk, legalábbis remélem, hogy a rengeteg röhögés számít.
