2020. március 10., kedd

Tripla hátas

(Érzékenyebb gyomrúak kérem, itt hagyják abba az olvasást. Köszönöm.)

A Nyúl köhög kicsit és már folyik az orra annyira, hogy ne menjen iskolába (ez egyébként az iskola kifejezett parancsa kérése is mindenki felé). Öcsém és Anya azt mondta, vigyük le hozzájuk, ne egyedül legyen itthon, így aztán Tetkós ma oda fogja vinni, mivel épp abban az irányban lesz dolga reggel. Egyébként elkésik majd, mert beáll az Üllőin a dugóba, de az csak három óra múlva lesz, most hajnali 5 óra van, a kajáim dobozokba téve, a kávém a csészében gőzölög, a fürdővizem kiengedve, az ikrek heti ruhája kikészítve, és ugyan fél 7-re akartam beérni, amit tudom, hogy már nem fogok, mert még hajat kell mosnom és bérletet vennem, ettől függetlenül úgy érzem, minden sínen van.

Aztán pont, amikor belépnék a fürdőbe, hogy királylánnyá változzak, a folyosó másik végén megjelenik Szotymika.


"Sziaaa, pisilni kell?"

"Hányingerem van."

Ja, hogy az. Készségesen odanyújtom a lavórt, és közben azonnal újragondolom a napot. A Nyúl megy Anyáékhoz, az ikrek maradnak itthon velem, bevonzottam a szobafogságot, sallala. (Az utóbbi időben annyira tetőzött az emberundorom és annyira kimerült vagyok, hogy karanténért imádoztam.) Megmosdatom Szotymit, aztán visszakísérem a nappaliba. Azt mondja, fáj a hasa, így leülök mellé, elkezdem keresni a telefonomon, hogy mi minden lehet az ok. A két kicsi a kanapé egyik végén, a lábuknál most épp Tetkós, mint a család kedvenc kutyája, én meg ott üldögélek közöttük, boldogan olvasgatva.

(Itt most kicsit ki kell fejtenem a jelenlegi alvási körülményeinket, amelyek, tudom én, eléggé putrisan alakulnak így a költözés előtti hónapokban. Szóval miután az ikrek kiságyait elvittük innen, úgy alakult, hogy a Nyúl aludt a szobájában, az ágyában, a másik kis szobában én az ikrekkel a régi franciaágyamon, Tetkós pedig a nappaliban a kanapén. Egy hete azonban lomtalanítás volt, én kidobattam végre a rozoga ágyat, így most lett egy szobánk, ahol kényelmesen lehet végre legózni, ellenben úgy alszunk, mint a vándorcigányok, mindig ott, ahol sikerül. Elvileg az ikrek és én a kanapén, Tetkós a padlón - valamelyiken -, a Nyúl az ágyában. Néha belealszom mellette a Harry Potterbe, de akkor valamelyik iker biztos, hogy a keresésemre indul éjjel, és ilyenkor hárman ébredünk az egyszemélyes ágyban reggel. Úgy volt, hogy azonnal megrendelem az új emeletes ágyukat, már ki is néztük, de aztán a beszerzést el kellett halasztanunk. Sebaj, rosszabb is lehetne.)

Szotymika hasfájása erősödik, pár perc múlva már egész ijesztően panaszkodik. Összegömbölyödik. Aztán felül.

"Mi a baj?"
"Hányni kell."

Faszom... Hol a lavór? Ó, a fürdőszobában... 

"Futás!"
Felkapom, átemelem őt Mimmón, majd Tetkóson ("Istenem, csak ne most!"), ledobom a padlóra, hogy siessen, amíg én is átlépek Tetkóson. Ha leteszed a gyerekedet a földre a hányás előtti pillanatban azzal, hogy fusson nagyon gyorsan - nos, az egy ilyen esetben nem tűnik átgondolt döntésnek. Szotymi kiszalad a folyosóra, de már hallom is, hogy... nem ér ki a fürdőszobáig. Ajjaj, el fog esni, el lell kapnom..! A kanapéról leugorva még épp látom, ahogy a lányom elcsúszik a folyosón, de ezalatt sem hagyja abba a hányást, közben felkászálódik valahogy, de hogy hogyan, azt már nem figyelem  mivel közben én is odaérek lendületből - és hussss! Még fel sem fogom, már koppan is a tarkóm a padlón. Ó, a kurva életbe, ez most tényleg megtörténik? Lehet egyáltalán ekkorát esni? Tetkós, gondolom, itt már teljesen éber, mert mond valamit, mire én közlöm, hogy mindketten elcsúsztunk a hányáson. Azt hiszem, ekkor kezdek el sírva, visítva röhögni. Mimmó is felébred, ott áll a nappaliban és kacag, miközben én szánalmasan eláztatott pizsamában, büdös csimbókokkal a hajamban beemelem Szotymit a kádba (az én nyugtató fürdővizembe ugyebár).

A Nyúl is ébren van: "Undorítóak vagytok!", szól ki a szobájából, aztán becsukja az ajtót. Tetkós, aki az előbb még velem röhögött, most bölcsen halottnak tetteti magát. Nem úgy Mimmó: épp azon gondolkodom a fürdőszoba előtt, hogy hogyan és mivel kezdjek bele a zsúfolt helyiség kitakarításába, amikor meglátom, hogy a szemközti parton valami megvillan a fiam szemében. Basszusbasszusbasszus... Nem tudom, kiáltom-e, hogy "Ne!!!", vagy már nincs rá időm, de mindegy is: Mimmó nekifut, majd egy másodperccel később ő is hanyattvágódik a mangódarabokkal dúsított, fél folyosót beterítő tócsában. Bömböl. Felkapom, levetkőztetem, bepattintom a kádba Szotymi mellé. Mindkét gyerek kábán üldögél a vízben, én közben összekapom valahogy a folyosót (annyira megnyugtat a Domestos szaga!), aztán kiterelem őket a konyhába, amíg felszárad a padló. Végre nekem is van időm megfürödni. Úgy döntök, hajat majd később mosok, de aztán belepillantok a tükörbe, amikor már mennék a dolgomra, és rájövök, hogy... nos, hát, hogy ez nem megkerülhető most.

Egy óra múlva már minden rendben, a hajam sima és illatos, de a nap folyamán többször is úgy vihogok hosszú percekig, mint egy idióta.

Szotymika fél napig fekszik, kora estére már gyakorlatilag semmi baja. A nap nagy részében amúgy nyugalom van és egyetértés, egész jól elvagyunk. (Megtanítom malmozni, játszunk Undi Gusztival, ami sehol sincs a hajnali produkciónkhoz képest.) Leszámítva, hogy késő délutántól azért nyíszognak, mert ki akarnak menni. Az emberek közé, érted.

A tízmilliószoros napot azt hiszem, kimaxoljuk, legalábbis remélem, hogy a rengeteg röhögés számít.

2020. január 21., kedd

Én a fogyókúrám második napján: "Minden a legnagyobb rendben, tartom az általam meghatározott kereteket. Mindent összekészítettem, tökéletesen felkészültem. Vettem harisnyát is, hogy ne fázzak. Boldog vagyok, erős vagyok, nyugodt vagyok. Minden a legjobban alakul, nem fogom hagyni, hogy bármi is kizökkentsen a nyugalmamból."

Gyümölcstartályos kulacsom (8 dl): *a teteje felpattan és az összes víz kiömlik belőle a buszra, a KÖKI lépcsőjére, a könyvemre, valamint a teljes ruházatomra.

Könyvem: *kétszer nagy koppanással kiesik az ölemből, miközben ezt írom.

2019. december 27., péntek

Eljött az az idő, amikor Tetkós nyugodtan ihat vendégségben, mert úgyis én vezetek hazafelé.*

Nem is tudom, hogy ennek a bejegyzésnek a Bizalom, a Meggondolatlanság vagy az Őrültség címet adjam... vagy várjunk! Legyen a címe Büszkeség, mivel lassan kihúzom a Miért gondolom, hogy kevesebb vagyok másoknál c. listámról az egyik dobogós tételt. Mondom, lassan.

De akkor is.

Szinesztézia 2.

Ákos a Konyhafőnökben Róka Adrienne-nek: "Ízeket akarok látni!"

2019. december 9., hétfő

Szinesztézia

Pár napja feltűnt, hogy az egyik panelháznak az Újhegyin pontosan olyan színe van, mint az írós-citromos tusfürdőm illata.

Nem is tudom, miért nem vettem észre eddig.

2019. november 27., szerda

A kedvenc részem a napban az, amikor reggel annyira sietek, hogy inkább már nem rohanok vissza hatodszor is a mosdóba, ezért aztán másfél órán keresztül pisilnem kell, de amikor kiérek a buszmegállóba, pont az orrom előtt megy el aza tetves kurva busz, és tíz percet várok a fagyban* a következőre.

Vicceltem, nincs kedvenc részem.

*Persze reggel mostam hajat.

2019. október 1., kedd

Ház

Nem akarok igazságtalan lenni Tetkóssal: emberfeletti, amit csinál, mármint a munkahelyén is, és a háznál is, utóbbinál ügyintézéssel és tényleges fizikai munkával is. Szóval valahol érthető, hogy ránk egy perc ideje sincs, úgy értem, logikával meg lehet érteni... Rengeteg utánajárással találja meg a lehető legjobb lehetőségeket, a legjobb árakat, a legjobb szakembereket, tényleg hihetetlen, amit csinál. Hamarosan bent vannak a nyílászárók is mind. Jól halad. A ház. Vagyis az építkezés. Jól halad.

Nemrég találtam egy akkora parkolót, ahova gyerekjáték lesz beállnom, meg egyáltalán, odatalálnom is, és ahonnan két lépés mind az iskola, mind a buszmegálló. Eddig az okozta ugyanis számomra a legnagyobb gyomorgörcsöt, azért utáltam a költözésnek a gondolatát is, mert ugyan már elég jól megy a vezetés*, és világos, hogy muszáj lesz kocsival lejárnom a buszmegállóig (nem, nem vagyok hajlandó lemondani a napi két óra olvasgatós énidőről, főleg, amíg az ikrek miatt fillérekbe kerül a bérletem), a megállóban 4, azaz négy darab parkolóhely van. Sem annyira spontán nem vagyok, sem annyira jól nem vezetek, hogy ha leérek pár perccel a busz érkezése előtt, és elfoglalták mind a négy helyet, akkor nekiálljak a környéken kocsikázgatni. Ráadásul kedvelt helyi sport, hogy ha valaki az ottaniak szerint rossz helyen áll meg (gondolom, hasonló okokból, mert ezek a keselyűk még az időt is mérik ám), akkor rendszámmal fotózva már pakolják is fel az összes helyi fórumra. Az első alkalommal belepusztulnék, nyilván. Na de ez a parkológond is megoldódott, mert kiderült, hogy a négy helyes parkoló a helyi járat megállójában van - az én megállóm pár méterrel odébb található, a már említett óriási parkolónál. Huhh.

De.

A vezetés rutinná válását, valamint a lakókörülményeinket leszámítva azt hiszem, a költözéssel nem változik meg más az életemben. Ne legyen igazam, persze, de most így gondolom.

Ha te a barátom vagy, mármint tényleg a barátom, akkor nem kérdezel a házról. Ha tényleg annyi kérdésed van VELEM kapcsolatban a köszönés után, hogy mi van a házzal, akkor valójában nem vagyunk barátok, ez legyen világos.

*A következő projekt szövegkiemelővel is elolvasni a KRESZ könyvet újra, mert rájöttem, hogy nekem csak az marad meg.