2020. november 21., szombat

2020. október 20., kedd

Pont a babakocsis anyuka mellett van állóhely a buszon*. A kocsiban ülő gyereket olyan kétévesnek tippelem, de csak a végállomáshoz közeledve nézek rá, akkor látom meg, hogy kislány, csupa rózsaszínben. A bátyja öt év körüli lehet. Folyamatosan csipognak, be nem áll a szájuk. Az anyukájuk párszor rászól a kisfiúra, hogy maradjon csendben, de egyébként türelmes és csendes. Még azt is tökéletesen, öt másodperc alatt kezeli le, amikor a kisfiú kimar a testvére kezéből valamit és ezen összevesznek. Kis vonyítás a kislány részéről, anyuka csendesen (!) rendet tesz, ennyi.

Ez egy ilyen normális család.

Épp végiggondolom, hogy az őrjítő hátfájásom ellenére is viszonylag kellemes az utazásom, hiszen az ablaknak tudok dőlni, nem baszogat, nem néz rám és nem ér hozzám senki, amikor nyílik az ajtó, és felszáll egy újabb babakocsis anyuka, tehát elbúcsúzom a jó kis állóhelyemtől, és onnantól jobban szorítom a táskámat, mert már nem vagyok védve minden oldalról.

Az újonnan érkezett anyuka babakocsijában egy egy év körüli baba sztoikus nyugalommal eszeget egy almát. Leírom máshogy is: a baba ül a kocsiban, mégis nyugodt és csendes.

KÖVETELEM, HOGY VALAKI MONDJA MEG, MIVEL SZEDÁLJÁK AZ ILYEN KICSIKET, HOGY NEM ÜVÖLTIK VÉGIG A BABAKOCSIBAN TÖLTÖTT IDŐT!

(Vicceltem, nem kell elárulni. Nekem már késő.)

A testvérpárt nagyon érdekli a kis jövevény. A kislány elkezd beszélni hozzá (innen tudom meg, hogy az új babának almája van, ekkor nézek rá először - mert látod ENNYIRE rendes vagyok, ENNYIRE nem bámulok meg senkit), aztán beszélgetnek róla az anyukájukkal, majd megint a babához próbálnak beszélni. 

Nem nézek oda, ezért nem látom, hogy az almás baba anyukája reagál-e valamit, a maszk miatt meg hallani se hallom (valamint azért, mert szerintem amúgy se hallok jól).

A végállomásra kanyarodik a busz, a testvérek búcsúzkodni kezdenek: "Sziaaa, baba! Sziaaa!" A baba nem válaszol, így a kislány levonja a következtetést: "Ő még piszi", mondja a tesójának.

A kisfiú hátranéz, vet még egy pillantást ő is a babára: "És szuki", teszi hozzá.

*Amúgy ez a busz már nem az a busz.


2020. augusztus 15., szombat

 Én: "Úgy döntöttem, ne várjunk tovább, vegyük meg a gardróbszekrényt jövő héten. Tudom, hogy kicsit drága, de majd megoldjuk valahogy, a sulira már úgyis bevásároltam, más nagy dolog meg nem annyira sürgős most."

Fogam: *letörik

2020. június 24., szerda

Mind a fogyókúrám, mind az őrületes megfiatalodási törekvéseim (amelyeket nem annyira az esélytelenek nyugalmával, mint inkább az esélytelenek kétségbeesésével csinálok) azzal járnak, hogy borzasztóan sok vizet kell innom. Úgy értem, az igényeimhet képest. Korábban meg nem mertem volna kockáztatni, hogy az elalvást megakadályozó kávémon kívül mást is igyak indulás előtt, most C-vitaminos-kollagénes vízzel kezdek... és most már tényleg azt tudom mondani, hogy egy wc-ben szeretnék lakni, ami lehetőleg csak az enyém.

Kalandokban teli életemben a mai napon újra kiléptem a komfortzónámból, és megkockáztattam, hogy szégyenszemre kidobnak a Kökiből reggel 7-kor, de be kellett rohannom, különben bepisiltem volna a munkába vezető úton. Mondjuk már úgyis elkéstem, tehát nem volt miért sietni.

A mosdóból kifelé jövet a What a feeling szólt.

Hát igen.


2020. június 14., vasárnap

Lottó

Ez olyan aranyos történet, de mindig elfelejtem elmesélni.

Apa múltkor elment lottót venni. Kért egy ötöst és egy hatost, egyheteset. Aki kiszolgálta, 3 db lottót adott neki, mert úgy értette, egy ötös, egy hatos és egy hetes (vagyis skandináv) lottót kér.

Apa pedig nyert. A skandináv lottóval. (Persze csak minimális összeget, de nem ez a lényeg.)

2020. május 8., péntek

Olyan régen mentem ki az ajtón utoljára egyedül, hogy az előbb be akartam zárni az ajtót, és nem jutott eszembe, melyik színű kulcs melyik zárba való.

De rohadtul megér ennyit. 

Még a függőben lévő, elbaszott adóbevallásom sem tud annyira felidegesíteni, mint az a gondolat, hogy hamarosan újra emberek közé kell menni. Rettegek, irtózom tőle. (Mármint az oviba és suliba rohanástól délután, amikor vádlón néznek rád és látványosan kimosnak az aulából, mintha azért késtél volna, mert otthon alukáltál... A sok vissza nem köszönés, az állandó szégyen, miközben fogalmad sincs, mi miatt is szégyenkezel tulajdonképpen folyamatosan, de érzed, folyamatosan érzed a feléd áradó megvetést... Úristen, nem is tudom, hogyan tudtam elviselni minden egyes nap.)

Ahh, nem hiányzik. Sírni tudnék, ha eszembe jut, hogy hamarosan vissza kell térnem a vadonba...

2020. március 10., kedd

Tripla hátas

(Érzékenyebb gyomrúak kérem, itt hagyják abba az olvasást. Köszönöm.)

A Nyúl köhög kicsit és már folyik az orra annyira, hogy ne menjen iskolába (ez egyébként az iskola kifejezett parancsa kérése is mindenki felé). Öcsém és Anya azt mondta, vigyük le hozzájuk, ne egyedül legyen itthon, így aztán Tetkós ma oda fogja vinni, mivel épp abban az irányban lesz dolga reggel. Egyébként elkésik majd, mert beáll az Üllőin a dugóba, de az csak három óra múlva lesz, most hajnali 5 óra van, a kajáim dobozokba téve, a kávém a csészében gőzölög, a fürdővizem kiengedve, az ikrek heti ruhája kikészítve, és ugyan fél 7-re akartam beérni, amit tudom, hogy már nem fogok, mert még hajat kell mosnom és bérletet vennem, ettől függetlenül úgy érzem, minden sínen van.

Aztán pont, amikor belépnék a fürdőbe, hogy királylánnyá változzak, a folyosó másik végén megjelenik Szotymika.


"Sziaaa, pisilni kell?"

"Hányingerem van."

Ja, hogy az. Készségesen odanyújtom a lavórt, és közben azonnal újragondolom a napot. A Nyúl megy Anyáékhoz, az ikrek maradnak itthon velem, bevonzottam a szobafogságot, sallala. (Az utóbbi időben annyira tetőzött az emberundorom és annyira kimerült vagyok, hogy karanténért imádoztam.) Megmosdatom Szotymit, aztán visszakísérem a nappaliba. Azt mondja, fáj a hasa, így leülök mellé, elkezdem keresni a telefonomon, hogy mi minden lehet az ok. A két kicsi a kanapé egyik végén, a lábuknál most épp Tetkós, mint a család kedvenc kutyája, én meg ott üldögélek közöttük, boldogan olvasgatva.

(Itt most kicsit ki kell fejtenem a jelenlegi alvási körülményeinket, amelyek, tudom én, eléggé putrisan alakulnak így a költözés előtti hónapokban. Szóval miután az ikrek kiságyait elvittük innen, úgy alakult, hogy a Nyúl aludt a szobájában, az ágyában, a másik kis szobában én az ikrekkel a régi franciaágyamon, Tetkós pedig a nappaliban a kanapén. Egy hete azonban lomtalanítás volt, én kidobattam végre a rozoga ágyat, így most lett egy szobánk, ahol kényelmesen lehet végre legózni, ellenben úgy alszunk, mint a vándorcigányok, mindig ott, ahol sikerül. Elvileg az ikrek és én a kanapén, Tetkós a padlón - valamelyiken -, a Nyúl az ágyában. Néha belealszom mellette a Harry Potterbe, de akkor valamelyik iker biztos, hogy a keresésemre indul éjjel, és ilyenkor hárman ébredünk az egyszemélyes ágyban reggel. Úgy volt, hogy azonnal megrendelem az új emeletes ágyukat, már ki is néztük, de aztán a beszerzést el kellett halasztanunk. Sebaj, rosszabb is lehetne.)

Szotymika hasfájása erősödik, pár perc múlva már egész ijesztően panaszkodik. Összegömbölyödik. Aztán felül.

"Mi a baj?"
"Hányni kell."

Faszom... Hol a lavór? Ó, a fürdőszobában... 

"Futás!"
Felkapom, átemelem őt Mimmón, majd Tetkóson ("Istenem, csak ne most!"), ledobom a padlóra, hogy siessen, amíg én is átlépek Tetkóson. Ha leteszed a gyerekedet a földre a hányás előtti pillanatban azzal, hogy fusson nagyon gyorsan - nos, az egy ilyen esetben nem tűnik átgondolt döntésnek. Szotymi kiszalad a folyosóra, de már hallom is, hogy... nem ér ki a fürdőszobáig. Ajjaj, el fog esni, el lell kapnom..! A kanapéról leugorva még épp látom, ahogy a lányom elcsúszik a folyosón, de ezalatt sem hagyja abba a hányást, közben felkászálódik valahogy, de hogy hogyan, azt már nem figyelem  mivel közben én is odaérek lendületből - és hussss! Még fel sem fogom, már koppan is a tarkóm a padlón. Ó, a kurva életbe, ez most tényleg megtörténik? Lehet egyáltalán ekkorát esni? Tetkós, gondolom, itt már teljesen éber, mert mond valamit, mire én közlöm, hogy mindketten elcsúsztunk a hányáson. Azt hiszem, ekkor kezdek el sírva, visítva röhögni. Mimmó is felébred, ott áll a nappaliban és kacag, miközben én szánalmasan eláztatott pizsamában, büdös csimbókokkal a hajamban beemelem Szotymit a kádba (az én nyugtató fürdővizembe ugyebár).

A Nyúl is ébren van: "Undorítóak vagytok!", szól ki a szobájából, aztán becsukja az ajtót. Tetkós, aki az előbb még velem röhögött, most bölcsen halottnak tetteti magát. Nem úgy Mimmó: épp azon gondolkodom a fürdőszoba előtt, hogy hogyan és mivel kezdjek bele a zsúfolt helyiség kitakarításába, amikor meglátom, hogy a szemközti parton valami megvillan a fiam szemében. Basszusbasszusbasszus... Nem tudom, kiáltom-e, hogy "Ne!!!", vagy már nincs rá időm, de mindegy is: Mimmó nekifut, majd egy másodperccel később ő is hanyattvágódik a mangódarabokkal dúsított, fél folyosót beterítő tócsában. Bömböl. Felkapom, levetkőztetem, bepattintom a kádba Szotymi mellé. Mindkét gyerek kábán üldögél a vízben, én közben összekapom valahogy a folyosót (annyira megnyugtat a Domestos szaga!), aztán kiterelem őket a konyhába, amíg felszárad a padló. Végre nekem is van időm megfürödni. Úgy döntök, hajat majd később mosok, de aztán belepillantok a tükörbe, amikor már mennék a dolgomra, és rájövök, hogy... nos, hát, hogy ez nem megkerülhető most.

Egy óra múlva már minden rendben, a hajam sima és illatos, de a nap folyamán többször is úgy vihogok hosszú percekig, mint egy idióta.

Szotymika fél napig fekszik, kora estére már gyakorlatilag semmi baja. A nap nagy részében amúgy nyugalom van és egyetértés, egész jól elvagyunk. (Megtanítom malmozni, játszunk Undi Gusztival, ami sehol sincs a hajnali produkciónkhoz képest.) Leszámítva, hogy késő délutántól azért nyíszognak, mert ki akarnak menni. Az emberek közé, érted.

A tízmilliószoros napot azt hiszem, kimaxoljuk, legalábbis remélem, hogy a rengeteg röhögés számít.