2017. június 1., csütörtök

Tegnap este 10 körül, amikor Tetkós hazajött, még a szőnyegen színeztünk a gyerekekkel, mert a háromból kettőt hiába próbáltam elcibálni fogat mosni, aztán úgy döntöttem, oldja meg az apjuk. (Nem oldotta meg helyettem, de a jelenlétében legalább már nem merték azt mondani, hogy nem jönnek.)

Szóval hazajött, én pántos topban hajoltam a rajz fölé, ő meg flegmán megkérdezte: "Te terhes vagy?"

Mivel az előtte eltelt 48 órában egyik kollégám lekövérezett (miután a diétájáról mesélt tíz percig érdektelenségeket, odavetette: "Na és te? Tovább hízol?"), egy másik meg lecsúnyázott ("Mi inkább az okosak táborát erősítjük"), már jócskán bennem volt a harci ideg. Lassan felnéztem rá, egyenesen a szemébe, és annyi utálattal, amennyit csak bele tudtam sűríteni a hangomba, először is közöltem vele, hogy rohadjon meg. (Ő meg persze leordított, hogy ennyit bírok mondani neki. Szerintem érthetően, de mindegy.) Aztán elkezdtem sorolni, hogy a gyerekeitől nem tudok mindennap tornázni, ha tudok, akkor se annyit, amennyit szeretnék, mert 10-11-től korábban nem bírom EGYEDÜL beparancsolni őket az ágyba, és amikor alszanak, már mozdulni sincs erőm. Hogy idegből eszem, meg fáradtság miatt, hogy napi 3-4 órákat alszom, és ettől mindtől csak rakódik rám a zsír és dagadok, és tudom, hogy lassan akkora leszek, mint egy nagy, amorf állat. Kb. a közepétől már bőgtem. (Mondtam egyébként cifrábbakat is. Nem akarod tudni.)

Ő meg megvetően odavetette: "A melleid miatt kérdeztem, te hülye."

2017. május 31., szerda

11

Egy másik életben május 30-án szülinapoztunk volna.

Egy másik világban talán szülinapoztak.
Reggel, miközben a szememet sminkeltem, Pásztor Anna énekelte épp a rádióban, hogy "olyan, mint a szeme, olyan nincsen egy még", és a másik szememet tényleg nem sikerült ugyanolyanra. (Mondjuk általában máskor sem.)

2017. május 30., kedd

Ma hazafelé vettem a gyerekeknek epret meg áfonyát. Szépen rámosolyogtam az eladóra, mondom, nem kérek zacskót a nyitott dobozos eperhez.

Így született meg zseniális találmányom, a vérfoltos skandináv krimi.

(Camilla Läckberg egyébként annyira király, hogy egy egész bejegyzést tervezek neki, és valószínűleg akkor fogom megírni, ha a gyerekek felnőttek. Addig is olvassatok tőle.)


2017. április 13., csütörtök

Egyébként az van, hogy imádok blogot írni. Imádom a blogomat, és titeket is. Erre viszont csak olyankor jövök rá, amikor gép vagy laptop elé kerülök. Tucatjával sorakoznak a piszkozatolt bejegyzéseim, amelyeket a buszon kezdtem a telefonba pötyögni, de abbahagytam, mert vagy linkelni kellett volna (amit telefonról nem tudok), vagy hányingerem lett (ami buszon való olvasásnál mindig megtörténik, kivéve vizsgaidőszakban, mert akkor a rettegés felülírja a szervezetem jelzéseit), vagy csak elegem lett az egyujjas telefonbaszkurálásból. 

És még sokkal több az olyan bejegyzés, amit el sem kezdtem írni. Programok, amelyekről sose meséltem, és talán a belépőjegyeket is eldobtam* (mint ahogyan valószínűleg azt a Lidl blokkot* is, amely a háromból két gyerekem Umbro cipőjéről szólt, amelyek közül az egyik 2 nap, a másik 2 hét után ment annyira tönkre, hogy nem vagyok hajlandó többé rájuk adni); mondatok, amelyeken majdnem bepisiltem, és valahova lefirkantottam, hogy majd megosszam, de már rég nem fontos; a gyerekeim, a csodaszép és zseniális gyerekeim mondásai és dolgai, amelyeket sose volt időm leírni, és talán soha nem jutnak már eszembe többé. Szóval az életem. Nagyon hanyagul bánok az emlékeimmel, az az igazság.

És hanyagul azokkal a blogokkal is, amelyeket nagyon szeretek. Telefonról olvasni ugyanis csak nagyon ritkán van kedvem. (Micsoda szemét vagyok, folyamatosan a telefonomat szidom, amiért annyira kicsi, hogy nem élvezetes rajta írni-olvasni, pedig valójában imádom, megvesznék nélküle úgy két percen belül.)

Az az igazság, hogy otthon esélyem sincs elővenni a laptopomat, mert ha időm lenne is, biztos, hogy másodperceken belül ott lenne mindhárom gyerekem. Itt Anyáéknál sem olyan egyszerű, mert két mondatot írtam, de Anya már csesztet, hogy menjek ki a gyerekekkel, amíg ő Öcsém kajáját készíti (egészen kicsi korom óta herótom volt attól, hogy ki kell menni az udvarra, Anyának meg attól, hogy bent vagyunk). 

Ha elköltözünk, lesz egy dolgozószobánk is. Ezen amúgy bárkivel össze tudnék veszni, ha végre személyesen is hallanám (nemcsak Tetkós elmondása alapján), hogy milyen kurvajó lesz és mennyire kell egy dolgozószoba - Tetkósnak, bazmeg! Az autószerelőnek, érted? Nem is nekem, aki írni fogok  (mert nem, nem adtam fel, sőt, most még sürgetőbb, több okból is, hogy nekifogjak végre, nem húzhatom tovább, nem engedhetem meg, hogy... á, mindegy), hanem az autószerelőnek. Nem is nekem, aki tölt otthon időt, hanem neki, aki este 10-re ér haza, és 7:30-kor megy el otthonról. Pofám leszakad. Az ő közege továbbra se hajlandó velem számolni. Azt hiszem, mindig egy tehetetlen szarnak fognak tartani (a héten pl. nyíltan beugatott nekem egy haverja a vezetéssel kapcsolatban). De amúgy meg nem is a legjobb a marketingem, az igaz.

Azt írtam volna, hogy elköltözünk? Hm... 

Alig várom, hogy mutassak nektek egy fotót a kilátásról. <3

*Sose dobok el semmi ilyen emlékcuccot pedig.
**Blokkot meg pláne, ha van rajta valami olyan, amit esetleg cseréltetni kell majd, vagy visszavinni.
Ballagok Kőbánya egy elég kihalt utcáján, és közben arra gondolok, hogy a kávés pólómat kellett volna felvenni (mármint nem kávéfoltos, nyugalom, hanem egy kávézásról szóló felirat van rajta), na de nem baj, majd holnap. És akkor körülbelül húsz másodperc múlva jön velem szembe egy család, a lányon pedig pontosan ugyanolyan póló van.

Még mindig úgy le tudnak nyűgözni az ilyen véletlenek.

2017. március 19., vasárnap

Napom (Életem)

A banán az egyik kedvenc gyümölcsöm. Nem eszem belőle annyit, amennyit szeretnék, mert bár a gyerekek nincsenek oda érte, néha egy-két napra rákattannak, úgyhogy inkább meghagyom nekik, nehogy ne legyen, ha kérnének. Tegnap is nagyon szemeztem azzal a maradék kettővel, de aztán inkább úgy döntöttem, magammal viszem ma a Nyúl meccsére, hátha pont azt akar enni utána.

Aztán, mivel a meccsen végig állnom kellett (ki gondolta volna, ugye?), egy idő után letettem a padlóra a táskámat. Noé a szünetekben és az idegen meccsek alatt mindig odajött hozzám a barátaival, és egyszer azt vettem észre, hogy a táskámon áll. Szerencsére csak a csodálatos, hibátlan banánokat taposta szét benne.

...

Délután a Westendbe mentünk moziba. Már fent voltunk a harmadikon, és akkor a hatalmas tömegben valaki azt mondta: "Szia Noé!" A fiam meg vigyorogva visszaköszönt. Mondom: "Neked köszöntek??? Ki volt az?" "... (mondta a nevet is, de már elfelejtettem) Egy ötödikes."

Érted??? Én lassan 37 éve küzdök csak egy csipetnyi népszerűségért, hogy csak legalább egyetlen közösség fogadjon be egyszer végre, vagy, hogy egyszer valakinek magától eszébe jussak, meg ilyesmi. (Mostanában már azzal is beérném, ha a gyerekek megismernék a hangomat a telefonban. De soha.) A hétéves fiamat meg egy, a lakóhelyünkhöz képest a világ végén lévő pláza tömegében kiszúrja valaki, aki pedig még idősebb is nála, és ELŐRE KÖSZÖN NEKI. Nem is tudom, nekem mikor köszönt előre valaki.

(Ez kicsit olyan, mint amikor valaki balerina szeretett volna lenni, de nem lett, ezért azt akarja, hogy ezt az álmát a gyereke élje meg.) Mindig egy ilyen gyerekre vágytam, és persze nagyon örülök, hogy olyan a közösségben elfoglalt helye, amilyen. Remélem, soha, egyetlen napig sem kell majd úgy éreznie magát, ahogyan nekem minden egyes nap, mert ez maga a pokol. Nem, nem viccelek és nem túlzok. Állandóan kívülállónak lenni... Nem. Tudod. Elképzelni.