2017. december 15., péntek

Péntekenként mindig olyan boldog vagyok reggel. (Mintha nem is ez lenne az a nap, amikor Tetkós nem késő estig, hanem egyenesen éjszakába nyúlóan vedel a haverjaival.) Gyakran elhatározom, hogy megtisztelem ezt a napot azzal, hogy időben érek be, aztán... khm...

De pl. ma, amíg megtettem a pár perces utat az ajtónktól a buszmegállóig, négy azaz NÉGY busz jött, majd végül egy ilyen kóbor 117-esre pattantam fel, ami nem a Kökire megy, így kell egy csomót gyalogolni (de ha a legközelebbi véradáson hallani szeretném az előbb írt bűvös mondatot, akkor ez a minimum). Így már csak a későbbi (nem gyors) járattal tudtam jönni... szóval könnyen összejön a késés, na.

Viszont a héten minden akadályozó tényező ellenére két egymást követő napon is csak tíz percet késtem - mindkétszer úgy jöttem át a beléptetőkapun, mintha a maratont futottam volna le elsőként, alig bírtam megállni, hogy ne öklözzek a levegőbe.

Csodálatos, megismételhetetlen széria volt.
Voltam szerdán véradáson. Ezúttal nem küldtek el (júliusban is próbálkoztam egy rendezvényen, ahol nem adhattam végül - vagy írtam?*), és amikor be kellett diktálni a születési dátumomat, azt mondta az ujjamat megszúró fiú, hogy olyan tizenöt évvel fiatalabbbak gondolt.

Azóta mindig mosolygok ezen, ha eszembe jut még akkor is, ha erős túlzásnak érzem. (Azt hiszem, ráadásul épp aznap reggel volt, hogy elborzadtam a busz ablakában látott, karikás szemű tükörképemtől.) Hihetetlen, hogy egyetlen mondat napokra boldoggá tudja tenni az embert. Azt hiszem, ettől már csak az dobott volna fel jobban, ha azt hallom: "sajnálom, Ön nem adhat vért, mert a testsúlya szemmel láthatóan nem éri el az 50 kg-ot".

*Az úgy volt, hogy előre megkaptam az ilyenkor szokásos mindenféle ajándékot, majd elutasítottak, de semmit sem kellett visszaadni. Így lett egy tök menő, B+ feliratú vászonszatyrom, amit Tetkós pont tegnap röhögött ki a szárítón, hogyaszongya: "Olyan, mintha az lenne ráírva, hogy 'b*szd meg'." Tényleg. Pedig olyan büszkén hordtam.

2017. november 19., vasárnap

Hát-hát.

Rátaláltam egy nyereményjátékra, ahol verset kell írni valami olyasmiért, amire már sok-sok éve vágyom. Ennek apropóján elővettem azt a füzetemet, amibe a tervezett regényeim vázlatát írtam. Az egyik sztorira egyáltalán nem emlékeztem, de nagyon tetszett. A füzet elejében lévő zsebben aztán találtam egy vízfoltos lapot, egyik oldalán teleírva mindössze. Pont annak a regénynek a kezdete volt.

Konkrétan ideges lettem, amikor a lap aljára értem, hogy nincs már tovább. Pont valami ilyen történetet olvasnék ugyanis mostanában szívesen. (Épp tartok egy kis szünetet a skandináv krimik között, de a hetekkel ezelőtt elkezdett limonádéregényt képtelen vagyok befejezni, csak hurcolom magammal mindennap.)

Most meg kell írnom, hogy elolvashassam...
(Ezt november 2-án kezdtem el írni, az ominózus piszkozatolt bejegyzés utáni napon. Sajnálom, meg arra se vagyok képes néha, hogy egy bejegyzést befejezzek. Szánalmas, tudom.)

Köszönöm mindenkinek a kommenteket, amelyek a tegnap írt (és piszkozatolt) bejegyzésemhez érkeztek. Eléggé hevesen dobogott a szívem, miközben írtam, és tudtam, hogy nem sokáig fogom fent hagyni. Sajnos, mivel keveset írok már ide, és az emilekre is ritkán nézek rá (még értesítések után is), ma tulajdonképpen véletlenül fedeztem fel, hogy érkeztek kommentek.

Hát igen... egy mondatot többször leírtam és többször ki is töröltem: hogy biztos vagyok benne, rengetegen élnek még így rajtam kívül. Ebben most megerősítettetek. Szívből sajnálom! Nem kellene így lennie. Bár lenne valami megoldás, valami tuti.

Tímea, nem tudom, hol élsz - állítólag nem a szomszédban :-))) -, pedig az tényleg nagyon jó lenne. Sajnálom és kitartás. A kifejezés (biorobot) egyébként találó...

Nimandi1, először is gratulálok hozzájuk, másodszor ahhoz a zseniális vershez - elkezdtelek olvasni, és bízom benne, hogy azért abba bírom hagyni az alvásidőmre. :-) Egyelőre pár másodpercenként csillan fel a szemem valamire, hogyaszongya "Én is!", "Az én gyerekeim is!" , "Itt is nagy kedvenc!", stb. Nagyon jó volt egy mondat, amit nekem írtál. Emésztgetem.

Visszatérve még a tegnapihoz.

Gyanítom, hogy sokan élnek így olyanok is, akikben nem tudatosult, vagy akiket nem zavar a helyzet, mert annyian veszik körül őket, vagy olyan közel laknak a rokonaik, hogy mindig van kivel megosztani gondolatot-felelősséget-életet, és így egyszerűen elsikkad a tény, hogy a társ pont nem társ.

Más vérmérsékletű ember esetleg nem borul ki ennyire.

Vagy vannak életszakaszok, amikor nem fáj annyira. Valahogy soha nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy alapvetően kiegyensúlyozott, viszonzott szerelem nélkül nem lehet tökéletesen élvezni az életet. Mindig az jut eszembe még régről, hogy a Bika jelmondata: "szerelemre születtem". Ezen jókat mosolygok mostanában, bár egyrészt hozzátenném, hogy szerintem minden ember arra született, másrészt meg voltak évek az életemben, amikor azt gondoltam, hogy "á, ha nem, hát nem". Volt, hogy nem zavart.
Lehet, hogy ennek a szomorú helyzetnek el kellett érnie egy szintet, vagy annyira el kellett magányosodni, hogy azt érezzem, megkattanok. Lehet, hogy el kellett menni itthonról az őrülten eleven, csodálatosan kiborító gyerekeimnek ahhoz, hogy hirtelen teljesen ölelés és "szeretlek" nélkül maradjak és tudatosuljon, milyen az, ha nincs.

Mindegy...

Jobbulást mindenkinek!

2017. november 1., szerda

Halálosan, őrülten, elmondhatatlanul szerelmes vagyok és tudom, hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Soha. Mindig ugyanezt fogom érezni, valahányszor csak eszembe jut...

Először az esküvőmre gondoltam, de be kell látnom ismét, hogy nem lesz már ilyen (miközben ezt írom, a szívem szakad meg magamért amiatt, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint egyedül fogok megrohadni), úgyhogy legyen akkor a halotti torom. Bár amilyen szerencsétlen vagyok, akkorra már az sem lesz divat, nehogy csak egyszer is engem ünnepeljenek - de ha mégis lesz valami, akár csak a család összeül (mert nyilván szakadni fog az eső a temetésemkor és még az ismerőseim közül is csomóan inkább otthon fogják melengetni a seggecskéjüket, nehogy az az öröm érjen, hogy hatalmas tömeg gyűlik össze a tiszteletemre), szóval ha csak néhányan lesznek is... legyen kelbimbó. Komolyan. Legyen sült kelbimbó és kóstolja meg mindenki, aki ott van. Tudják meg, mi volt az az életemben, ami mindig örömet okozott nekem. Abból a kevés dologból egy.

Persze most szívem szerint hozzátenném, hogy "...és szagolgassák a gyerekeim haját, simogassanak macskát és hallgassanak Toxicrose-t és Sistert közben", de nem szeretném, hogy ha esetleg valaki pont mondana rólam valami szépet, azt a hangos zene miatt ne hallják meg a többiek.

A sült kelbimbó receptje nálam a boldogság receptje is.

2017. október 26., csütörtök

Az egyik kedvenc zenekarom, a Sister énekese felrakott Instagramra egy - szerintem egyébként csodálatosan megható - fotót az újszülött babájáról. (Egészen pontosan arról, ahogyan a mellkasára tetovált rusnya denevérhez öleli a picike kislányt.)

Tök vicces látni, ahogy a metáltársadalom általában rémisztőre sminkelt és/vagy félelmetesen vijjogó tagjai* telekommentelik rózsaszín szívecskékkel a képet.

*jajaszívem

2017. október 21., szombat

Rajzverseny

Egyik este, talán pénteken, szokás szerint ment háttérzajként a tévében Ördög Nóra műsora, tudod, amiben celebek és a cuki gyerekeik válaszolgatnak kérdésekre. A műsor egyedül Szotymit szokta lekötni, mert ő nagyon szereti a gyerekeket, de ezúttal a Nyúl is többször megjegyezte: "ha mi lennénk ott, én azt mondanám, hogy...", "ha majd mi megyünk, és ezt kérdezik..." Egy idő után , mivel nem tudtam mire vélni ezt, rászóltam: "Mégis miért gondolod, hogy mi ott leszünk, hát nem látod, hogy ezek itt mind hírességek és a gyerekeik?" Mire a drágám ártatlanul rávágta: "De hát második lettél a rajzversenyen!"

Akkor esett csak le. Tényleg második lettem egy munkahelyi rajzversenyen (aznap tudtam meg csak), amit nagyon boldogan újságoltam el a gyerekeimnek, mert úgy kellett már bármilyen elismerés a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Ő - akinek amúgy a nyomába sem érek, ami a rajztehetséget illeti - még undokoskodott is egy kicsit, amikor elmondtam (egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van nyereménycsokim). Nem is gondoltam, hogy ez a dolog megmarad a kis fejében.

De mást is el akarok mesélni a versennyel kapcsolatban.

Elég sokan voltunk ott, igazából egy bizonyos (fódrajzi) területről mindenki. Rengeteg olyan ember, akinek a nevét már ezerszer láttam a telefonkönyvben, vagy ami még jobb: napi szinten hallottam a hangját telefonon, de fogalmam sem volt, hogy néz ki. Rajta volt a bakancslistámon - meg a kollégáimnak is -, hogy egyszer majd megismerem őket. Például - mivel az ő épületükben szokták a véradásokat tartani - bekopogok hozzájuk, hogy bocs, de már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság... De persze nem tudom, mikorra gyűjtöttem volna össze a bátorságomat.

Na szóval a megnyitón kihirdették a rajzverseny témáját - jó szar volt, itt még meg sem fordult a fejemben, hogy rajzolok. De aztán nagy unalmunkban (én még mindig nem hódolok a közönség előtt evés szerintem perverz szokásának, szóval lett egy halom fölös időm) elsomfordáltunk a rajzasztalok felé és ott volt az a sok szuper ceruza (még Faber-Castell is!) meg csodálatos üres lapok... szóval nekiültünk. Egyszer csak odajött két lány, és megkérdezték, tudjuk-e, hol kell leadni az elkészült rajzokat, és a nagyszájú kolléganőm, aki aznap kinevezte magát a menedzseremnek, és aki amúgy mindenkivel IS beszélget, rögtön elkezdte kikérdezni őket. Talán nem innen, erről a kirendeltségről jöttek? De. És mégis melyik épületből? Megmondták. Na erre már mind odakaptuk a fejünket. Szakterület? Csak nem... Nagyszájú kolléganőm nem lacafacázott tovább: "Hát akkor kik vagytok ti?", kérdezte udvariasan. Megmondták. Én, ha jól emlékszem, felkiáltottam, és olyan boldog voltam, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna. Az a két ember állt előttünk, akiket a legtöbbet emlegettünk az elmúlt évek során, akikkel rengeteget beszéltünk, de arcuk, az nem volt... A vagány mindenkibarátnője, és a félelmetes istenem-add-hogy-ma-ne-legyen-bunkó-velem... Szóval tényleg léteznek! És elmesélték, hogy egy csomószor beszélgettek rólunk és eljátszottak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer átugranak hozzánk ismerkedni. Jaj, tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket - hát még, ha én is szerepelek benne. :-)