2018. június 19., kedd

Van olyan mondat?

Néha csak úgy, váratlanul eszembe jutnak szavak, mondatok, amelyek boldoggá tudnának tenni. "Szeretlek." "Szükségem van rád." Gyere hozzám feleségül." "Őrülten megbántam, hogy nem téged választottalak." "Sosem volt senki ilyen, mint te." "Bocsáss meg, nagyon bánom, hogy azt mondtam rád... mert nem igaz, hiszen..." (Ez utóbbit mondjuk biztos tőlem is várják sokan.) Ilyenek.

Neked van olyan mondat, amit még vársz valakitől? Vagy már nem vársz, de ha hallanád, attól jobban éreznéd magad? Ami megváltoztatná az életedet, vagy ha azt már nem is, a magadhoz, ahhoz a másik személyhez vagy a múltadhoz való viszonyulásodat?  Valami, ami segítene?

Vannak olyan máig lezáratlan régi dolgaid, amelyeket valamiért soha nem tudtál feldolgozni, mert mondjuk még ma sem tudod biztosan, mi történt? Egy rossz rokoni kapcsolat, ahol egyik fél sem keresi a másikat, és nem is tudni, ki miért sértődött meg, hol kezdődött az egész? Egy szerelem... de nevezzük inkább kapcsolatnak, amelyből a másik fél kikúszott, mint valami féreg, szó nélkül kioldalgott, mint egy sunyi tolvaj? Valaki, aki hiányzik, pedig ott is lehetne?

Mit kellene mondania annak a bizonyos másiknak, amivel meg tudna nyugtatni? Ami felszabadítana?

Persze bármennyire is igaz lenne, az ember nem szívesen hallaná például azt, hogy "őrült nagy fejed van, nem bírtam tovább nézni, de ezt mégsem mondhattam meg", "sosem tetszettél igazán", "X.Y.-t jobban szerettem", ezek gyilkos mondatok. Valójában semmilyen negatív magyarázat nem segítene, nyilván. Akkor inkább semmit ne mondjon senki.

De abban a tudatban elengedni valami régi fájdalmat, hogy te igazából jó voltál, a másik félnek is jó voltál, és tudta ő akkor is, csak, csak, csak... Szóval az csodálatosan felszabadító lehet.

Te mit szeretnél hallani?

2018. június 18., hétfő

Egyik nap ott vagy a strandon, jól érzed magad, bár ezt még te is nehezen hiszed el. Nem vagy hófehér, be tudod húzni a hasad egyenesre (kockásra azért nem), a karkötőd pedig stílusában passzol a bikinidhez. Még a gyerekek is végig úgy viselkednek, olyan csodálatosan, hogy azt hiszed: álmodsz. Fantasztikus az idő, valahogy minden szép és minden jó. Azt érzed, most végre jól leszel, vége a hónapok óta tartó hullámvölgynek, mert az élet szép, te meg pláne. (Aztán még aznap este látsz magadról egy fotót, amitől megremeg a mosolyod, de akkor még pikk-pakk ősszekaparod magad.)

Aztán másnap lekövéreznek.

Ledagadtoznak.

Megforgatják benned a kést.

(Sajnosszerencsére csak hájat ér.) Sajnosszerencsére nem esel össze holtan, és az se, aki kimondta, amit.

De attól még vége a világnak.

Ez úgy történt, hogy bementem ma az oviba, és megkérdezte tőlem valaki (a hasára meg a derekára mutogatva), hogy esetleg vastagodtam? "Nem." A hangom ugyebár nem ölte meg, de bizonyos következtetéseket azért simán le lehetett volna vonni belőle. De ő csak folytatta: "Tényleg? Pedig olyan, mintha híztál volna." És ezt még cifrázta egy darabig.

Hát erre nem tudtam mosolyogva-viccelődve válaszolni, motyogtam valamit, aztán szedtem össze a gyerekek ruháit. De csak nem hagyott békén. Hogy reméli, ezzel nem bántott meg. (WTF??? Valaki tényleg úgy él a világon, hogy azt reméli, egy hízással kapcsolatos megjegyzéssel nem bántja meg a másikat?) Meg, hogy nekem jól áll. Na menjünk már a faszomba... itt akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmesélek neki mindent, mert úgy éreztem, nekem be kell bizonyítanom, hogy nem én tehetek róla.

MERT TÉNYLEG NEM ÉN TEHETEK RÓLA, AZ ISTENIT!

Elmeséltem a rohadt fogamzásgátlós mizériát: hogy pusztán a felelős gondolkodás látszatát akartam kelteni a dokinál tavaly, amikor a kérdésére rávágtam, hogy igen, szeretnék gyógyszert szedni. Hogy egyidőben kezdtem el a pyruvattal, és hogy csak a második doboz méregdrága fogamzásgáltó kiváltása után pár nappal jöttem rá, hogy emiatt a szar miatt nem fogyok a szintén méregdrága pyruvattól még az éjszakai öngyilkos tornák ellenére sem. Hogy a gyógyszertől úgy pattant fel rám több kiló (nem tudom, végül is 5 vagy 6 hogy pislogni se volt időm. Elmeséltem, hogy én többet már nem bírok lelopni az átlag - ÁTLAG - 4,5 órás alvásidőmből.

NEM meséltem el, hogy hosszú hónapok óta hazudom magamnak, hogy a zabkása finom, hogy alig eszem édességet, hogy folyamatosan csak ordítok a gyerekekkel, mert akkora alvásdeficitem van, és ha csak egy napon is tornázom éjszaka, akkor utána több napig próbálom összekaparni magam, és nem elaludni a munkahelyemen.

Nem meséltem el, mert a fogamzásgátlós sztorinál ő kezdte el mesélni a saját gyógyszeres történetét, és attól kezdve én már nem jutottam szóhoz többé. Csak mondta, mondta a magáét, miközben én már óriási késésben voltam, de nem vett levegőt, hogy közbe tudjak szólni. Vagy mit tudom én, a sokktól amúgy  sem volt erőm. Ő szemmel láthatóan hamar túltette magát a tényen (viccelek: fel se fogta), hogy pár pillanattal korábban ripityára törte az amúgy is sérült lelkemet. Csak beszélt és beszélt, bennem pedig most fogalmazódott meg, hogy remélem, a nálam sokkal kövérebb anyukának, akivel amúgy ugyanabban a fogyókúrás facebook-csoportban vagyunk, és aki mindig olyan undorral néz rám, mintha egy hányás bűzölögne a ruhámon, szóval remélem, neki is beszól néha: "figyelj, neked mitől ilyen orbitálisan nagy a segged? De nem akartalak megbántani, csak kíváncsiskodom, meg ne haragudj", vagy ilyesmi.

A beszólásoknak is vannak fokozatai, tudom. A mások lelkébe taposásnak. A fokozatok valószínűleg az áldozat egyéni érzékenységétől függenek. Az enyémbe most sáros bakanccsal ugrottak bele a másodikról.

A nap további részében természetesen kizárólag kiabálva kommunikáltam a gyerekekkel, már azt leszámítva persze, amikor úgy bömböltem, mint egy hülye, és nem is tudtam szólni hozzájuk.

Tudjátok, ezzel is érdemes számolni. Hogy egy beszólás után ti egyszerűen elsétáltok, és nem rajtatok csattan az ostor, hanem az áldozat környezetén. A szerettein. És lehet persze engem túlérzékenynek, idegbetegnek vagy hülyének titulálni, de attól a felelősség az még felelősség.

Éppen kimásztam volna a szakadékból, de valaki rátaposott a kezemre. Ilyen ez.

2018. május 29., kedd

Az olasz Airbus A320 most biztos nagyon büszke magára, hogy Boeing 767-nek néztem. Nem is az a durva, hanem, hogy a gyakorlatnak megfelelően elhíreszteltem az egész osztályon, hogy ez a kanadai gép, és díszkísérettel néztem végig az ereszkedését a folyosó végéről...

Furcsa volt, mondjuk, hogy gyorsabban ereszkedik, és kicsinek is tűnt, de mondom, biztos nem ismerem még eléggé. Há de.

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy az összes amerikai gépet látnom kell.

Viszont otthon Anyáéknál... csak kiállok a ház elé, és nézem a gépeket a végtelenségig. Több Airbus A380-at látni, mint verebet, csak mondom. Fantasztikus, egyszerűen nem lehet megunni. És nem is vágyom repülni (pontosabban nem repülni vágyom elsősorban)*, csak minden alkalommal rácsodálkozom az Indiából jövő vagy Ausztráliába tartó gépekre, és ez elég.

Ja, és múltkor pl. láttam egy gépet fölöttünk Nyúl Péteres festéssel (meg egyszer egy Minionosat is), bár a festést nyilván csak Flightradaron keresztül, de olyan király...

Fogalmam sincs, mitől kattantam rá ennyire a repülőkre, de lekattanni nem mostanában fogok. A gyerekek persze átvették a dolgot, ha repülőt látnak, azonnal kérdezik, honnan hová megy. Régebben talán meséltem, hogy Google Earth segítségével bejártunk pár helyet, ahová a Flightradaron kinézett gép ment, de erről mostanában leszoktunk. Nem is tudom, miért.

Azért olyankor úgy megörülök, amikor az ötéves fiam azt mondja, hogy látott egy portugál gépet, mert már felismeri a festést. (Ő amúgy folyton azt kérdezgeti, van-e a repülőknek jelül, mint az autóknak.) Attól, hogy nem hasznos, még tökjó dolog.

*Attól még mennék persze. Akármikor. Akármerre.

Vér

Ez most véresen komoly.

Annyira, hogy a "Bazmeg, véradó vagyok" feliratú vászonszatyromat is vér pettyezi. A bokámon is van pár vérpötty, mert mire lehajoltam, hogy letöröljem, már oda is száradt.

Nem tudom, kinek a vére.

Mármint nem tudom, hogy azé-e, akiről odakerült, vagy azé, akit ez az illető esetleg bántott.

Szóval az úgy volt, hogy ballagunk ki a kolléganőmmel a megállóba, és már a zebránál állunk, amikor megpillantjuk a dülöngélő vörös alakot az úr másik oldalán. Miafaszomez, biztosfesték, holakandikamera. A döbbenettől véletlenül odaállunk a zebrához, pedig máskor addig téblábolok kicsit távolabb, míg át nem tudok menni kéredzkedés nélkül. Nem bízom a lámpa nélküli átkelőkben. Meg az autósokban. Épp mindkét irányból jön egy-egy autó és szerencsétlenségünkre mindkettő átenged (mikor máskor, bazmeg), így aztán a fiú - a véres és zavart fiú - pont megtalál minket.

Azt óbégatja, hogy "hatan jöttek rám, de nyertem", "a nővéremért mindent", "a sógorom megütötte a nővéremet", valamint, hogy "szétbaszom a zuglóiakat", stb. A kolléganőm úgy ítéli meg, a legjobb, ha
Leáll.
Vele.
Társalogni (ő egyébként mindig, mindenkinél úgy ítéli meg, hogy ez a legjobb).
Mondja neki, hogy hívjon rendőrt, én meg, mint egy idióta papagáj, elismétlem, de egyébként nem veszek részt a beszélgetésben. Épp azzal vagyok elfoglalva ugyanis, hogy a sokkoló helyzettől rámtörő röhögést palástoljam, nehogy magamra haragítsam vele. Igen. Az én agyam úgy dönt, a megfelelő reakció itt a röhögés. (Minden kényes helyzetben ez történik velem, és utálom ezt, de nem tudok mit csinálni.)

Legyőzöm a késztetést végül.

Nem tudom egyébként, hogyan reagálnék, ha nem állna ott és bámulna minket az egyik informatikus (egyébként munkában ő a legrendesebb, meg a "legszebb", de erre ne vesztegessünk több szót, mert csak ilyen "vakok között félszemű a király" helyzetről van szó, nem legszebb igazából, hanem inkább a legkevésbé borzasztó). Ő bátran sunnyogva a megálló másik végében áll, onnan nézi kifejezéstelen tekintettel a performanszot.

Óbégatós barátunk mondja a magáét, elvileg nekünk, de nem ránk fókuszál, hanem valahova sehova, de nincs piaszaga. Valami azért biztos van alkohol helyett... Közben hadonászik, a mozdulataitól szállnak a vércseppek róla. Engem csak kicsit vérez össze (vagy mit tudom én, hiszen feketében vagyok), a kolléganőm fehér pólóját viszont egész ügyesen összepöttyözi. Érzem, hogy az arcom is olyan lesz, de utána azt mondják, nem. A kolléganőm valami orvosról is magyaráz neki.

A fiúnak egyébként egész csinos arca van, nem szétvedelt-szétbagózott-szétzüllött gyerek, vagy csak annyira fiatal még, hogy nem látszik rajta semmi. Kicsit cigányszerű. Látom, hogy nem tiszta az agya, de furcsa módon normálisnak tűnik. Értelmesnek, vagy nem is tudom. Sokszor mondja, hogy "hölgyem", és egészen nyilvánvaló ekkor már, hogy az ordibálás ellenére nem veszélyes, legalábbis ránk nem, mi nem érdekeljük.

Aztán elballag, a kolléganőm kézfertőtlenítőt vesz elő, és egy másik, időközben érkező csajjal együtt elkezd letisztogatni engem (???), meg magát. Ekkorra már tudatosul, hogy a legjobban az egész sztoriban az informatikus zavar. Biztos vagyok benne, hogy idiótának néz, bár nem tudom, miért. Mit les? Miért nem fordul el?

Jön a troli, felszállunk, majd a következő megállóban ki csatlakozik hozzánk? Na? Úgy van, a véres gyerek. A sofőr kicsit tétovázik, aztán kinyitja az ajtókat végül, mert sokan mások is állnak ott - na ők lent maradnak, a fiú viszont felszáll, majd leül - tádámm! - mellénk a másik üléssoron. Ordibál, néha rázza mérgében a kapaszkodót, most már név szerint emlegeti az ellenfeleit, akiknek most félni kell a revanstól (tényleg, még nem is kerestem rajuk facebookon), meg amúgy a román véréről is szót ejt (itt leesik, honnan a "hölgyem" kifejezés). Újra terítékre kerülnek a zuglóiak - a zuglói kurvák, pontosabban -, erre egy frissen felszállt kiscsaj megijed és inkább az első ajtóhoz rohan. A többiek bölcsen álldogálnak némán, mert számukra már kiderült, hogy nem az összes zuglói kurváról van szó, csak a fiúnak az ismerőseiről. Egyik megállóban sok kisgyerekes száll fel (a velük szemben leszállók közül senki nem szólna nekik, hogy inkább várják meg a következő trolit), legrosszabbul talán a lenge, fehér ruhás anyuka jár a rózsaszín ruhás, két év körüli kislányával. Ő kettővel a fiú elé ül, tán még örül is neki, hogy annyi hely van, aztán a továbbiakban meg se mer moccanni. Talán észre sem veszi, hogy az öléből a kislány végig a véres embert nézi.

"Nem nyugszom le, hölgyem!", kiabálja a gyerek az egyetlen, bátortalanul tett javaslatra, amit nyilván egy idősebb nő tesz mögötte. Aztán: "Nem kell félned tőlem, kislány, nem bántalak!" Végre bekanyarodunk a végállomásra, ő meg odaáll a fehér ruhás nő meg a kislány fölé, odahajol hozzájuk, és bocsánatot kér. A csaj biztos nagyon örül a csöpögő vérnek.

Végül a fiú mögött szállunk le. Az ülése körül minden véres.

Sajnálom.

(Nyugi, pár órával később már szemétnek érzem magam, amiért nem tettünk érte semmit, de őszintén, ha veled jön szembe egy full véres ember a fent idézett szöveggel, te nem azt gondolod, hogy épp megölhetett valakit?)

2018. május 16., szerda

Sírni tudnék, komolyan. Már leírni sincs erőm meg kedvem.

Ma anyák napi kirándulás volt az ikrekkel az oviból, de az esőnapi verzió: az általam ismert legszuperebb játszóházba (az eredeti terv szerint valami lovas-nyulas izére mentünk volna). A gyerekek hozták a formájukat - vagyis csak Szotymi (hiszti, pukkadás, üvöltve sírás, szófogadatlanság, orrpiszkálás, követelőzés, fenékvakarás - nem viccelek! -, málnaszörp felborítása - egyedül ő), az anyukák is (egymás között sutyorgás, kirekesztés, szemforgatás), így én is (minden életkedv elszivárgása a pórusaimon keresztül, teljes reménytelenség, kiabálás - rajtunk kívül még legalább három ekkora csoport volt, hogy lehetett volna normális hangerőn beszélni? Én meg amúgy is csak túl halkan tudok beszélni, vagy kiabálva). Pedig jött velem Saab, hogy ne egyedül legyek a kettőre...

Hányingerem van, ha újra a játszóházba képzelem magam.

De életemben először, ott, miután Szotymi nem állt be a többiek közé verset mondani, és a felborított málnaszörptől még nedves volt a zoknim, és éreztem, mindenki fejében az motoszkál, hogy valami biztosan nincs rendben velem, hogy őrült vagyok, szóval ott, akkor megfogalmazódott bennem valami megoldásféle.

Mert már minden mindegy, annyira nincs már miből töltekeznem, annyira nincs örömöm semmiben, hogy végtére is kár bármihez is ragaszkodnom. Rájöttem, hogy ebben az állapotomban és ennyi (0) támogatással már nem tudok tenni azért, hogy jobb legyen. Nem is terv az, ami eszembe jutott, mert persze nem lenne erőm akkor sem többet tenni magamért, ha ez az egy megvalósulna, inkább csak egy elképzelés...

Hogy el kellene hagynom a családomat. Lelépni egy albérletbe és feléjük se nézni azután. Valamikor később majd igen. De nem mostanában.

És ahogy ezt végiggondoltam, megnyugodtam.  Van kiút, és nem csak az, hogy kinyírom magam.

2018. április 20., péntek

Szégyen

85E, reggel 7 (igen, már megint elaludtam). A megálló ilyenkor már tele diákokkal, mostanra már ők vannak többségben (amikor eredetileg ott kéne lennem, 6 körül, még a dolgozók vannak többen). Már nem szállok fel, mert nincs ülőhely és rohadt nehéz a csomagom, de egy anyuka a kisfiával még rohan a hátsó ajtóhoz. A gyerek a Nyúllal egyidős lehet, de magasabb, kövérkés, olyan kis esetlen fajta (emlékeztet a Nyúl egyik osztálytársára, akinek az anyját nem bírom, nyilván a hozzámállása miatt).

Ahogy rohanna fel a magas lépcsőn, elesik. Fel sem tud állni azonnal, térdelésből valahogy felül - biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz az iskolatáska a hátán (nekem is van olyan, hogy leguggolok a gyerekekhez a vállamon a rengeteg cuccommal, aztán elképzelésem sincs, hogyan fogok felállni) -, az anyja ekkor próbál neki segíteni.

Csak sajnos közben felóbégat.

"TE HÜLYE VAGY??? TOMI, TE HÜLYE VAGY?"

Megborzongok. Sajnos ahogyan a gyerekkel, úgy az anyával is tudok azonosulni rögtön. Mert tudom, hogy ez bennem is megvan, csak igyekszem elnyomni...

Az anyának most fontosabb, hogy ő ég, mint az, hogy a gyereke. Fontosabb, hogy mit gondol, aki látja, mint az, hogy mit érez a fia. Jaj, de ismerős, hisz ez az életem... Elkerülni az összes megszégyenülési lehetőséget, mert úristen, mit gondol a többi ember, akik úgy mellesleg egyáltalán nem szereplői az életemnek, de akkor is... (Csak hasonló helyzetekben már tudatos, hogy az első gondolatom - "Ó, a büdös kurva életbe már!" - helyett az általános "Nem baj, semmi baj!"-t mondjam ki. Őszintén szólva ez nagyon sok agyalás - tudatosítás - és gyakorlás eredménye, és folyton rettegek, hogy vajon legközelebb megfelelően fogok-e reagálni egy ilyen gyerekem-nagyközönség-én helyzetben.)

Talán az anya is próbál korrigálni, vagy tovább veszekszik a gyerekkel? Nem is tudom... Hallom a hangját a nyitott ablakon keresztül, de érteni már nem értem, mert indul a busz.

A kisfiú elsírja magát. (Valahogy rögtön fel tudom idézni, milyen érzés gyerekként tinik előtt megszégyenülni...)

Döbbenten állok, nagyon sajnálom a gyereket, akinek az anyja elcseszte a napját - ahogyan egyébként elcseszte a sajátját is. Mert a "Nem igaz, hogy mindig történik velünk valami szar!", majd a "Basszus, mindenki minket bámult!" gondolatok után rendszerint jön a legdurvább, a "Megint egy undorító, szar anya voltam, amikor a gyerekemnek szüksége lett volna a támogatásomra." Ez az a gondolat, ami aztán egész nap újra és újra előmászik, egészen amíg az ember meg nem fogadja, hogy mostantól ilyen helyzetben máshogy viselkedik, jó anya módjára... De aztán ugyanilyen helyzet nem lesz, csak hasonló, amit vagy felismer időben és tudatosan (fogcsikorgatva) jól reagál rá, vagy nem.

Ha olyan, mint én, sose felejti el ezt a mait, hanem feldobja a "Szaranya voltam" polcra, és folyton felpillantgat rá a továbbiakban.

Tomival remélem, ma csupa jó dolog történik, csupa olyan, ami feledteti vele a reggeli dupla megszégyenülést. Az anya pedig remélem, elgondolkodott, bocsánatot kér Tomitól, és legközelebb lesz ereje nem seggfejnek lenni.

2018. április 4., szerda

Hétvégenként (meg amikor otthon van véletlenül) mindig Tetkós készíti el a kávémat. Sajnos, amióta a pyruvatot szedem, kénytelen vagyok félórával korábban kimászni az ágyból, mert a tabletták után kell 30 perc üresjárat, amikor arra gondolok, mi mindent fogok majd összezabálni, ha letelik végre. (De ha ezen múlik a bikinis strandolás boldogsága, akkor ezen múlik, és kész.)

Még akkor is képes vagyok őt megkérni rá, amikor épp a kávéfőző mellett ülök, ő meg a nappaliban, de péntekenként még mindig éjszakáig-hajnalig iszik a haverjaival, és tudja, hogy egyetlen kávéfőzéssel elkerülheti a szombat reggeli vihart.

Egyszerűen imádom, amikor ő készíti a kávémat, mert pontosan tudja, hogyan szeretem: sok kávé, sok tej, annyi tejszínhab, amennyi még éppen nem dől le - és fahéj, mert az zsírégető hatású.

Szeretem. :-D