2018. október 11., csütörtök

Helló, szomszéd!

Tegnapelőtt délután kimentünk a telekre és találkoztam az egyik leendő szomszédunkkal. A kivitelező mondta, hogy korábban is odament már hozzájuk és nagyon kedves. Nem tudom, futólag mintha már láttam volna én is, de ő nem mutatott különösebb érdeklődést irántunk, szóval úgy voltam vele, hogy csessze meg, akkor én se vagyok kíváncsi rá. Nyilván el van ájulva magától, mint az összes többi, ismerem a fajtáját.

Hát most én szúrtam ki, miközben Tetkós a kivitelezővel beszélgetett. Épp az ikrekkel toporogtam a kocsinál, amikor felnéztem és megpillantottam. Olyan teste van, hogy nehéz lett volna nem észrevenni, ahhh... Nagy, erős, tökéletes. Én ilyet még sose láttam közelről. De nem is ez tűnt fel először, hanem a szeme. A gyönyörű szeme, amivel... te jó isten, engem nézett! Engem! El tudod képzelni? A vérnyomásom egy pillanat alatt felugrott a normális tartományba.

Nem tehetek róla, azt éreztem, hogy oda akarok menni hozzá. Hogy mondjak neki valamit, hogy megérintsem, vagy bármi, csak legyen közünk egymáshoz. Szerencsére a gyerekek nem vették észre, mert akkor nyilván ők is beszélgetni szerettek volna vele, és nem akartam, hogy idegesítsék. Úgy tűnt, Tetkós sem látja, na ennek is örültem, mert nem volt szükségem megint a fölösleges nyafogásra, hogy miért kell ez, blabla.

Mondott valamit. Baszki, nekem! Nem értettem, persze. Közelebb léptem hozzá, meg ő is hozzám. Úristen, úristen, nem hiszem el... Az arca amúgy nem nagyon tetszik, vagyis hát nem olyan, amilyeneket meg szoktam csodálni, de a szeme, a tekintete - most mit szépítsem a dolgot, elvarázsolt rögtön. Egy fa mellett álltunk, egy kocsi takarásában az építkezés felől. A fa levelei között átszűrődő napfényben megcsillantak a szőrszálak a lábán. Sose nézek meg ilyesmit, de most feltűnt, mennyire selymes szálak... Váltottunk pár mondatot semmiségekről, aztán már egy lépés se volt köztünk, én pedig úgy intéztem, hogy futólag megsimogathassam a fejét, mintha csak véletlenül tenném. De aztán végighúztam a kezemet a hátán is, ő pedig odabújt hozzám. Egyfolytában beszélt nekem. Aztán megérintette a hátamat...

Ekkor tűnt fel az autó mellett a kivitelező meg Tetkós, aki amúgy azt se venné észre napokig, ha elrabolnának, de most, most fontos lett neki, hogy hol vagyok.

"Ja, macskázol?", kérdezte, amikor meglátta a kezemben a selymes bundájú cirmos angyalt.

"Ja, a cica! Ide szokott jönni hozzánk, nagyon kedves", mosolygott a kivitelező is. De ezt meg már meséltem.

2018. szeptember 24., hétfő

Az az én nagy bajom, hogy ha a Szex és New York* megy valamelyik csatornán, tátott szájjal ragadok a tv előtt.

Most is. A 2. résznél kapcsoltam ide, amikor még tornáztam, majd utána, kb. negyedórája kezdődött az 1. rész, nekem pedig durván 3,5 óra múlva kell kelnem, ha hajat akarok mosni.

Megyek már, tényleg... Csak Carrie most kapja meg a menyasszonyi ruháját Vivienne Westwoodtól...

*valamint: Apácashow 1.; Holnapután; Hová tűntek Morganék; Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt; Végre otthon, vagy bármelyik mese... Na és veled mi a helyzet?

2018. szeptember 21., péntek

RK

Egész este azon gondolkodtam, mit jelent az az RK. Valamiért annyira fontosnak találtam tegnap délután, hogy a Kökiben a mosdónál vastag fekete filctollal felírtam a kézfejemre. Erre még emlékeztem, és arra is, hogy a K-t csak a biztonság kedvéért írtam oda - főleg az én biztonságom kedvéért, Tetkós nehogy azt gondolja, valami Rohadék Exemmel kapcsolatos dologról van szó. Nem kell a fölösleges hiszti.

Egész este. Egész kurva este ezen járt az agyam (mármint amikor nem álmodoztam).

Nem római katolikus, és nem is rhdt krv. De akkor mi? Iskolába kell vinni valamit a Nyúlnak? Esetleg meg kellett volna venni? A blogra akartam írni valamiről? Köze van a rohadáshoz vagy a retekhez?

Reggel, sminkelés közben (igen, ma is kések, és akkor mi van?) arra gondoltam, hogy elengedem, nem lehet életbevágó a dolog, nem fog összedőlni a világ rk nélkül sem. Gratuláltam magamnak, amiért kialvatlanságom ellenére ilyen erős és laza vagyok, majd rohantam tovább, hogy kivegyem a tálból a karkötőimet. Felkaptam a feketét, amit mindennap, aztán arra gondoltam, hogy másodiknak ma nem a szokásosat kellene feltennem, hanem a rózsakvarcot, hiszen péntek van (ilyenkor különösen rossz kedvem szokott lenni, mert a péntek minden dolgozó ember számára örömünnep, kivéve engem, mert én olyankor nem este 10-11-ig, hanem az éjszaka közepéig vagyok egyedül). "Ha rózsakvarcot viselünk, úgy érezzük, nincs előttünk akadály és bármire képesek vagyunk" (én mondjuk sok Beast In Black hallgatása után is ezt érzem, de péntekenként minden segítség jól jön), valamint szerencsések leszünk a szerelemben, amit mondjuk nem tudok ebben a helyzetben értelmezni.

Elkezdtem hát keresni a tálban a rózsakvarc karkötőmet, mondom a RózsaKvarc karkötőmet, és amikor hirtelen tudatosult bennem, hogy megvan a megoldás, annyira megkönnyebbültem, hogy már nem is érdekelt, maga a karkötő meglesz-e (úgyse illik a ruhámhoz meg az egyéniségemhez a színe). Ezek szerint már tegnap is erőt meg boldogságot akartam bevonzani, csak aztán kiment a fejemből, basszus!

Neked nem ennyire zavart, de sokkal boldogabb pénteket kívánok, hiszen az a dolgok rendje, hogy a péntek csodálatos, az emberek pedig remekül érzik magukat. 

2018. szeptember 11., kedd

Már rég el akartam mesélni, hogy a múltkor volt egy hét, amikor egymástól függetlenül két férfi mondta, hogy ha nő lenne, olyan szeretne lenni, mint én.

Beteg egy világ... :D

Mindenesetre leírom, mert azért jó lesz erre emlékezni.

2018. augusztus 31., péntek

Szerencse a szerencsétlenségben: amikor kétszer is belenyúlsz a frissen felkent körömlakkba, de ugyanazon az ujjadon.
(Hogy érthető legyen: ezt a bejegyzést csütörtökön, kicsivel éjfél előtt kezdtem el írni.) Alapvetően úgy indultam neki a napnak, hogy ma csütörtök van, kora este majdnem elsírtam magam, hogy holnap lesz az utolsó nap, amikor elvileg még pihenhetnék délután (de persze takarítani fogok). Csak aztán valahol történt valami (mármint valahol a fejemben), és egyszerűen elfelejtettem. Megpróbáltam saját erőből kitalálni, hogy milyen nap is lesz holnap, majd arra jutottam, hogy csütörtök - és akkor meg a megkönnyebbüléstől sírtam majdnem, hogy nem egy, hanem két napom van még a készülődésre. (Kirámoltam a Nyúl íróasztalából mindent - hát voltak már az életben okosabb húzásaim, erre egy nap szabit kellett volna kivenni.) Gondolatban még le is hülyéztem magam, amiért eltévesztettem a napokat és a szívbajt hoztam magamra.

Aztán késő este, amikor Tetkós hazaért, megpróbáltam neki elővezetni valamelyik nagyszabású tervemet még a hétre.

LCD: "Figyelj csak, holnap csütörtök, úgyhogy..."
Tetkós: "Holnap péntek."
LCD: "Nem... NEEEM! Ne... Az nem lehet... Holnap péntek?"
Tetkós: "Igen."
LCD: "De hát ma szerda van..."
Tetkós: "Ma csütörtök van."

(Vegyük észre, hogy Tetkós ezúttal csütörtököt mondott. :D)

Összetörtem. Nem akartam elhinni, odarohantam a naptárhoz, és akkor szembesültem vele. Szóval holnap durván húzós napom lesz, valaki igazán beugorhatna segíteni. Persze nem engedném, de azért... jaaaj. 

Amúgy a reggel se indult normálisan, mármint azt hittem, hogy igen, de aztán majdnem odaköszöntem egy tűzcsapnak. Az úgy volt, hogy a parkoló mellett mentem már bent a munkahelyem területén, haladtam az épületünk előtt dohányzó kollégák felé, aztán a szemem sarkából láttam, hogy az egyik autónál áll valaki piros ruhában, odafordultam, nyitottam a számat - és még épp vissza tudtam szívni a köszönést. De mivel majdnem összeestem a röhögéstől, mire beértem az ajtón, rögtön el is újságoltam a kis biztonsági őrnek, aki azt mondta, gyorsan igyak egy kávét.

Ittam hármat, de nem lettem jobb(an).

2018. augusztus 25., szombat

Mindig lenyűgöz, hogy vannak dolgok, amelyek 99,9%-os valószínűséggel megtörténnek annak ellenére, hogy semmi nem indokolja ezeket, sőt, megteszünk mindent, hogy ne következzenek be, de tudjuk közben, hogy úgyis be fognak. Nem tudok másra gondolni, mint, hogy ezek az élettől ilyen kis fricskák, mint amikor elpöckölünk valamit az asztalról pusztán, mert nem bírjuk nézni, hogy az csak úgy ott van. Nem nyomjuk agyon a bogarat, mert nem szabad, de azért lefújjuk onnan, nehogy már ott legyen. Nem zavar, de nehogymá. Mintha így szemétkedne velünk az élet is néha. Annyira kiszámíthatóak ezek a kis dolgok, hogy tulajdonképpen törvényszerűnek vehetjük őket.

Például, hogy bármit kenünk vagy szórunk oda és bármennyire elővigyázatosak vagyunk, gyantázásnál pontosan az a két szőrszál marad ott, amiért az egész tortúrába belefogtunk.

Hogy csak azon az egyetlen napon alszunk el, amikor fontos lenne percre pontosan odaérni.

Hogy ha viszünk kaját délután, a gyerekek azért hisztiznek, mert szomjasak, ha viszünk inni, akkor a homokozókészletért, ha az is van, akkor a labdáért, ha minden van, akkor a távolabbi játszótérre akarnak menni, ha elmegyünk, akkor anyaaa, kakilni kell.

De ezt a bejegyzést igazából a két szőrszálról írtam.