2018. augusztus 10., péntek

Ha éjjel 3-kor blogolok, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy 

1. megint este 11-kor ittam meg a délutáni kávémat;
2. ettem/ittam valami tejeset és most igyekszem teljesen levakarni magamról az égő bőrömet;
3. partymacska vagyok fergeteges társasági élettel, és most is csak kiosontam a buliból egy cigire.

A 3. pontot gondolom, magadtól is kizártad, a másik kettő egyenlő arányban érvényesül. Voltam ugyanis annyira sötét, hogy a fagyizóban rákérdeztem este, van-e tejmentes fagyi; miután próbáltam stikában mégis tejeset kérni, figyelmeztettek, hogy azt nem kéne (én kizárólag a tejeseket szeretem, ez mindig így volt), aztán végül a tejmentes gyümölcsfagyimmal a kezemben lenyaltam a fiam csokifagyiját, szóval mondhatni, a harmadik körben véreztem el. Nem baj, gondoltam, annyitól csak nem lesz semmi... a többit tudjuk.

Amúgy kicsit azért büszke vagyok magamra. Ugyan még nem fejlesztettem tökélyre a tejkerülést és átlag kétnaponként csak utólag jut eszembe, hogy valamiben volt tejpor, sajt vagy más (múlt héten volt egy ilyen, akkor majdnem sírtam, annyira fájt mindenem), de pl. már nem lapátolom be reflexből a gyerekek meghagyott tejes zabkásáját, vagy joghurtját. A tejesdobozra úgy nézek, hogy abban nekem méreg van, a sajt eszembe sem jut... a sajt... ahh... (biztos neked is volt olyan nagy szerelmed, akiről tudtad, hogy a vonzalom ellenére jobb, ha mégsem kerültök kapcsolatba, mert az csak fájdalmat okozna neked és úgyse venne feleségül).

Közben persze milliószor végiggondoltam, mi van, ha nem is a tej okozza a tüneteimet, de egyszerűen annyira látványos az összefüggés, hogy azt hiszem, nem érdemes tovább agyalni. Úgyis álmodoztam róla egy ideje, hogy lejövök a szerről, és ha húst sem nagyon eszem, akkor majd hipphopp leolvad rólam a... hasam. Meg persze edzeni is fogok. Már úgy értem, hogy sokkal szigorúbban, mint eddig. Egy hét strandolás (ebben a testben) ehhez kiváló motiváció (úgy van, mégsem tudtam ezt teljesen elengedni). Szerzek egy csomó zsírégető szirszart, meg kollagént is. De előtte még végigzabálom ezt a nyaralást, mert most már úgyis mindegy.

Ja, voltam dokinál, meg laborban is, vagy meséltem? Nincs semmi bajom. Ahh. 

Uhh, viszont hatott a gyógyszer, már nem ég az egész testfelületem, és még mindig csak 03:50 van, szóval elteszem magam másna... ó, francba.

2018. augusztus 8., szerda

Erről a sztoriról eszembe jutott valami, amit elfelejtettem elmesélni. A múltkor Anyáéknál voltunk a hálószobában, és láttam, hogy a sarokban egy pókhálóba beleszáll egy szúnyog. Nagyon sokáig vergődött, szívem szerint segítettem volna neki, de nem értem fel oda, meg tudtam is, hogy lehetetlen. Aztán nem mozgott többet. Kicsit később már el is felejtettem ezt, amikor elrepült előttünk valami furcsa. Valami kecses, vékony, hosszú. 

A szúnyog volt, a lábáról pókháló lógott. Annyira vicces volt, és szürreális... Nem gondoltam, hogy egyszer egy vagány szúnyogra fogok felnézni a kitartásáért.

Arachnofóbia

Igen, félig sírva ordítottam át Tetkósnak a másik szobába 00:40-kor, és nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy a gyerekek alszanak. 

Az a rohadék komótosan bandukolt a plafonon, és akkora volt, hogy még a folyosóról beszűrődő gyér fényben is tisztán ki tudtam venni a... térdeit, vagy hogy a faszomba hívják ezt náluk. Ok, ő van itthon (azaz volt, nyugodjon békében), mi meg csak vendégek vagyunk, de... jaj, édes istenem, az nem normális, hogy az ember az érkezés pillanatától számolja a napokat, mennyi van még hátra a nyaralásából.

Merthogy nyaralunk. Végre együtt a család, gyönyörű az idő, a hatalmas házban remekül elférünk és csodásan közel van a strandhoz (mi azért kocsival járunk egy másik, sokkal barátságosabb strandra mondjuk), szóval, hogy egy klasszikust idézzek, minden szipiszupi. A gyerekeink elmondhatatlanul élvezik a strandolást, szerintem legkésőbb holnapra úszóhártyáik nőnek (ahogy nekünk is), én pedig egy utolsó, pár nappal ezelőtti veszekedést követően ideiglenesen elengedtem azt a problémát, hogy a testem egyetlen négyzetcentimétere sem felel meg az elvárásoknak, és valószínűleg a büdös életben senki nem fog már csodálattal nézni rám (legalábbis bikiniben nem. Viszont látnátok az új szoknyámat! Ahh, az maga az álom). Mert ugye a gyerekek 20 év múlva nem arra fognak emlékezni, kockás volt-e a hasam, hanem arra, hogy cápásat játszottunk a vízben, blablabla. Szóval igen, igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni számukra a vízben töltött órákból. Tetkós igazán kitett magáért, hiszen ő szervezett szinte mindent, és ezért nagyon büszke vagyok rá és hálás vagyok neki. (Mondjuk ma képes volt Siófokon megcsináltatni a lejárt jogsiját, mert a munkaidejéből mindig sajnálta ellopni azt az időt, tőlünk meg nem, de addig elvoltunk kivételesen.) És még csak egyszer kaptam rajta eddig, hogy a kib*szott haverjaival csetel, de nyilván ne legyek hárpia, hát mégis kivel beszélgessen, velem, vagy mi?

Tavaly Balatongyörökön béreltünk egy csodálatos házat. Azt leszámítva, hogy gyalog úgy kétnapi járóföldre volt a strand, és a wifielvonástól a falat kapartuk, minden de minden igényünket maximálisan kielégítette - szerintem ha kedvünk szottyant volna siklóernyőzni, ahhoz is a rendelkezésünkre állt volna minden, ugyanakkor a ház szép volt, rendezett és tiszta. Akik véleményt írtak róla a neten, egyöntetűen arról áradoztak, hogy ilyen tiszta házat ritkán találni. Én, bevallom, ezt természetesnek vettem, hisz aki szállást ad ki, az nyilván nagyítóval keresi a porszemeket és poratkákat, nehogy megszólják, nem?

Nem.

Idén is Tetkós intézett tehát mindent, és a tavalyi tapasztalatok alapján igen odafigyelt arra, hogy közel legyen a strand, és legyen wifi. Arra sajnos elfelejtett rákérdezni, hogy az épület, amiben nyaralni óhajtunk, nem egy kib*szott terrárium-e véletlenül. 

De sajnos az.

Adott egy szép, kétszintes ház remek elrendezéssel, két fürdőszobával, nagy terasszal, hatalmas kerttel, és - istenem - zsalugáterekkel (tuti emiatt választotta Tetkós, mert betegesen odavan a zsalugáterekért). Minden ablak és zsalugáter között pedig - tádám - akkora pókok laknak, hogy manapság látni már misszpicsákat ezektől kisebb méretű kutyákkal. A szállást egyébként az érkezés napján délután 2-ig nem lehetett elfoglalni a takarítás miatt, de egyre inkább azt gondolom, ez csak ilyen kedvelt szófordulat itt.

Neked van olyasmi, amitől igazán rettegsz? Kígyó, patkány, betörő, injekciós tű? Olyan élőlény, amit ha meglátsz, megborzongsz, úgy érzed, sikítanod kell vagy hánynod, össze kell gömbölyödnöd ÉS EKÖZBEN lábujjhegyen fel kell szaladnod a legmagasabb bútorra - vagy valakinek a nyakába? Nekem van, a pók az. A nagy pók főleg.

Mostanra a rettegés és az undor olyan szintet ért el nálam, hogy nézem a párnámat, és teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy én oda letegyem a fejemet. Az ajtókon csak összegörnyedve merek kimenni, mert előbb a lámpafény megvilágította az egyik sarokba szőtt tökéletes hálót. Napközben kinyitottam a teraszajtót, és hallottam, ahogy a csukott zsalugáter és a nyíló ajtó között szakad el a pókháló.

Na mármost az első napon én még optimista voltam, meg se fordult a fejemben, hogy gond van (pedig amíg a bérbeadót vártuk, készítettem egy fotót Mimmóról egy pókhálón keresztül). Meleg volt, hát kinyitottam az ablakunkat, de 5 percen belül szúnyoggal telt meg a szoba, úgyhogy bezártam, hogy megadjam magam a sorsomnak, és másnap reggelig leolvadjon rólam az összes zsír a trópusi hőmérsékleten. Aztán elmentem zuhanyozni, majd kinyitottam a fürdőszobai ablakot (ez amúgy a zuhanyfülkében mellmagasságig ér - mármint NEKEM mellmagasságig, ld. 2x2,5 év szoptatás -, a wc-nél pedig még éppen látja az utca népe, ha letolod a nadrágodat), ami gyakorlatilag teljesen be volt szőve kívülről. Érted? Pók van az összes nyílászárón. De szúnyog is van.

Ez baj.

Nagy baj.

Mert ha a pókok nem esznek szúnyogot, akkor mit esznek? Nyilván embert. A hálót pedig azért szőtték fel mindenhova, mert tudják, hogy azon úgyse merünk átmenni, ha úgy adódna, hogy futni kell az életünkért. A megmenekülés egyetlen módjának pillanatnyilag azt látom, hogy egyelőre éberen őrködöm, amíg fel nem fordulok úgy teszünk, mintha azt hinnénk, ők mégiscsak a szúnyogok miatt vannak itt, aztán vasárnap reggel 10-kor elosonunk innen. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy ha látványosan elkezdünk küzdeni, akkor összefognak - és kinyírnak minket. Ezért aztán még túl közelről bámulni se merek egy pókot sem, mert egyrészt mi van, ha rám talál ugrani, másrészt meg akkor mi van, ha véletlenül belenézek az összes szemébe, és neki ez felhívás keringőre...

Aki ismer, tudja, hogy a reflexből lecsapott szúnyogokon kívül nem ölök meg állatot. (Kukacos cseresznyét nem ebből az okból nem eszem, de ez most nem érdekes.) Még a rémisztő pókokat meg mindenféle jószágokat is ki szoktam valahogy papírozni a lakásból, a medencéből falevéllel kihalászom a még mozgó rovarokat, hangyára nem lépek rá, stb. Az alvállalkozóim megoldásai fölött ugyanakkor egész könnyen szemet tudok hunyni, például amikor Apa rémült üvöltésemre felrohan a szobámba az imádkozó sáskáért, akkor odarebegem ugyan, hogy "de ne öld meg", de igazából nem érdekel, hogyan tünteti el. Tetkóst is megkértem a napokban többször, hogy az én ügyemben ne gyilkoljon, de utólag mindig bemutatta a statisztikát: többnyire nem tudta őket úgy megfogni zsebkendővel, hogy ne haljanak meg. (A legutóbbit pedig a szemem láttára dobta be a wc-be - gondolom nem kell mondanom, hogy ha bepisilek, akkor se megyek oda ma éjjel. A lentibe meg azért nem, mert a szellemektől és a betörőktől félek.)

Annak, hogy pókokat nem szívesen öletek meg, vajmi kevés köze van a pacifizmushoz, sokkal inkább abból adódik, hogy szerintem egy csomó mindent nem tudunk róluk. Például lehet, hogy amikor megöljük őket, valami általunk nem érzékelt frekvencián haláldalt énekelnek a többieknek, olyasmit, hogy "a magas ember okozta a halálomat, a lila pólós nő kérte tőle - menjetek, barátaim és családom, álljatok bosszút értem és árván maradt gyermekeimért". Ha így van, akkor nekünk már régen rossz. És nem tudjuk, honnan támadnak. Az ágy alján tanyáznak, onnan másznak fel éjjel az arcunkra? Vagy inkább a plafonról ereszkednek a hajunkra? Láttál már icipici pókot, amint a lámpáról ereszkedik lefelé egy alig látható, vékony szálon? Gondolod, hogy egy olyan hatalmas izé... lópók ezt nem tudja megcsinálni? Cöcöcö... 

A Nyúl kis testén több nyugtalanító csípés lett mára. Ha ezek szúnyogcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. Ha viszont pókcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. (Elnézést, most kicsit sírnom kell és jajgatnom, ugye nem baj...)

Vasárnap tehát 10-ig el kell hagynunk a házat. Már előre félek, hogy hogyan fogunk felkelni, összepakolni, ráadásul számolnom kell azzal az idővel is, amikor mindent egyesével kipakolok az összes táskából, majd vissza, de nem kézzel, hanem valami hosszú csipesz kéne. Egyelőre az evőpálcikánál jobb nem jut eszembe, de valami hosszabb jobb lenne, hogy ha egy gyilkos szándékú jószág elkezd rajta felszaladni, legyen időm kapcsolni és eldobni az eszközt... Nehéz dolog ez a rettegés, felvet egy csomó gyakorlati problémát. És tudom, hogy túlzás, de attól még nem tudok kevésbé félni.

Na jól van, ebben a pillanatban megláttam egy akkora szúnyogot, hogy mostantól nem is tudom, kinek drukkolok, a lópóknak vagy a lószúnyognak, vagy egyszerűen csak duplán vagyunk életveszélyben, törőggyek beléje.

2018. július 16., hétfő

Ma érkezik meg az a Converse, amit csütörtökön rendeltem, pénteken adtak át a futárszolgálatnak, és tegnap tudtam meg, hogy csütörtök óta (közepesen dühítő mértékben) leárazták.

Kicsit megnyugtat, hogy a másik két tételt viszont szégyentelenül olcsón rendeltem, és azok árát meg valamennyire megemelték azóta.

2018. július 13., péntek

Eközben az óvónénink lánya írt egy könyvet és híres író lett. De úgy, ahogyan arról mindig is álmodtam: egyik pillanatról a másikra tele lett vele minden, a többi író egymást túlkiabálva reklámozza, nem lehet felmenni úgy a facebookra, hogy ne olvasnál vele interjút, nem lehet úgy elmenni könyvesbolt kirakata előtt, hogy ne ugrana az arcodba a könyv, még a fürdőszobai csapot sem lehet úgy megnyitni, hogy...

Nekem nem tetsző témáról ír, és ez alapján biztosan nem venném meg a könyvét, de olvastam belőle néhány rövid részletet, és tényleg nagyon jó. Fantasztikus, szerethető, olvasható. (Már jó pár hónapja nem tudom befejezni Alafair Burke-től Az exet, egyszerűen csak cipelem mindennap, de utálom, mert nem szimpatikus benne senki, még a főszereplő sem. Na ez a könyv nem olyan. Ebbe két mondat után beleszeret az ember sajnos.)

Anyukám kérdezte, gratuláltam-e már. Ööö... nem. Annak a nőnek se gratuláltam, akit a nagy szerelmem helyettem vett feleségül.

Tudom, hogy ez most egy nagyon ronda, irigykedő bejegyzés, de ha nem írom ki magamból, ki tudja, mit csinálnék helyette. (Bőgnék.)

És tudom, inkább fogjam fel úgy, hogy a bakancslistám legfontosabb pontja végül is megérkezett a tágabb környezetembe. (Mint ahogyan a kis Micra Dzidzéhez, az orbitális lottónyeremény* a szomszéd faluba, és a szerelemből kötött házasság nagy esküvővel... mindenhova.)

*Tudom, nem bakancslistás, csak kívanságlistás.

Novella

Nem meséltem el valamit, mert nem volt még erőm időm, meg az ilyennel nem dicsekszik az ember, viszont mégis fontos nekem, hogy nyoma legyen annak, hogy legalább megpróbáltam.

Szóval múltkor volt egy novellapályázat. Hallottam róla a rádióban, amikor még úgy egy hét volt hátra a hataridőig. Egyik napon 12:00-ig lehetett beküldeni a pályaműveket, előző napon este 10-kor Tetkós még valamiféle szövegszerkesztőt próbált szerezni nekem a Nyúl laptopjára, mivel az én 612 ilyen irányú próbálkozásom és 32.145 kérésem az évek folyamán kudarcba fulladt.

Így utólag már látom, hogy nem kellett volna ennyire rápörögni, mert nem fájlt kellett beküldeni, hanem a szöveget bemásolni egy szövegdobozba, de már mindegy is. Aznap kitaláltam a történetet, éjjel úgy fél háromra megírtam (ezért másnap csak 5kor keltem), százszor átolvastam, majd beküldtem, és EZUTÁN felfedeztem benne egy ottfelejtett "a" betűt, meg kitaláltam, hogy nem is lett logikus az egész. Annyira szűk volt egyébként a karakterkorlát, hogy az érthetetlenség határáig kellett nyirbálni a sztorit, szóval megbeszéltem magammal, hogy ettől kezdve az esélytelenek nyugalmával várom meg a végét...

De azért persze álmodoztam. Agykontrollt is bevetettem: elképzeltem fehér keretes tükörben, hogy állok a buszmegállóban, amelynek a falán ott díszeleg a novellám. Hogy kiteszem a fotót facebookra valami szerény de lényegre törő kis mondattal, pl. "Így írok én", vagy valami, és dőlnek a csodálkozó és gratuláló kommentek, például a gyerekemet korábban alázó, vagy engem semmibe vevő kerületi anyukáktól: "Nem is tudtam", "Csak így tovább", vagy azoktól, akik szeretnek: "Mindig tudtam, hogy van benned valami", "Várjuk a folytatást"...

Mert ez a legnehezebb amúgy: szerénynek lenni, nem várni semmit és nem tartani magad jobbnak másoknál ("jaj, nem, köszönöm, ez csak egy ilyen kis összedobott írás, ugyan már"), ugyanakkor meg mégis bizakodni, hiszen ha nem, akkor semmi értelme ("tudom, hogy megvan bennem, ami ehhez kell... és most megtettem mindent, amit tehettem, és szerintem tökjó lett"). Dzidzének egyébként tetszett, más nem olvasta.

Az esélytelenek nyugalma az eredményhirdetés közeledtével egyre inkább semmivé lett, néha azon kaptam magam, hogy könyörgök bele a semmibe elalvás előtt, hogy legalább a 20. legyek, nem baj, ha nem nyerek semmit, csak kérlek, kérlek, legyen ez a jel, hogy érdemes csinálnom. Kezdődjön el valami, és akkor megígérem, hogy soha nem adom fel.

Csak annyit tudtam, hogy júliusban teszik közzé a 20 kiválasztottat, amelyekből a közönség választja ki a legjobbat.

Árkád, Interspar. Az énidőmben, mert aznap Tetkós bevállalta a gyerekeket. Épp a felvágottaknál tanácstalankodok, mert annyira nem értek ezekhez, nem is vennék legszívesebben, de a gyerekeknek muszáj. Nem is tudom, minek veszem elő a telefonomat. Ott az e-mail. Remegni kezdek kicsit, a szívem dobogása ruhán keresztül is látszik.

"Nagy örömmel vettük... bár ezúttal sajnos nem... több, mint 3800 pályamunka... az eddigi legnépszerűbb novellapályázat..."

KI NEM SZARJA LE, HOGY A LEGNÉPSZERŰBB? ŐSZINTÉN, KI NEM SZARJA LE? Legszívesebben ordítanék, de ehelyett nyelek egy nagyot, még könnyes se lesz a szemem, hiszen esélytelen volt, bevágom a legolcsóbb párizsit a kosárba, pedig sose veszek ilyet, de nem érdekel, tömindegy, ott rohadjon meg minden.

Csak haza akarok menni.

Ezekben a napokban egyébként két olyan idézetet olvasok, ami megfog. Az egyik szerint a sikeres emberek attól sikeresek, hogy nem adták fel az első kudarc után. A másik szerint a kudarc a jel, hogy amin jársz, az nem a te utad.

2018. július 12., csütörtök

Az olyan jó érzés, amikor az ember bemegy a szobába és ráköszön egy macska. Attól az ember úgy... érzi magát valakinek.

(Ravasz: "Hej..."
LCD: "Jaaaj, hát szia, te édes csillagmazsolája az anyukájának, itt fekszik az a tünemény kis tested? Hát hogy lehetsz ilyen szép, mondjad? Hát hogy lehetsz ilyen szép? Te világ leggyönyörűbb királyfija, te...)

Jól van, azt ne firtassuk inkább, hogy kinek.

Ha meg utána még rá is fekszik (mármint a macska), az a legmegnyugtatóbb dolog a világon, vagyis inkább a legmegtisztelőbb. Hogy te megfeleltél neki. Méltónak talált arra, hogy megérintsen.

Vajon Ravasz most azt gondolja, én vagyok a királynője? Vagy egyszerűen csak én vagyok az ágya? Ok, erre nyilván tudom a választ.