2022. október 22., szombat

Egy

Ma reggel veszteségíze volt a levegőnek. 

Semmilyen érzésem nem volt, de ez így konkrétan megfogalmazódott bennem, játszogattam vele, megjegyeztem, gondolom, hogy egyszer majd leírjam. Még az automatás kávé is eszembe jutott, mert amikor legutóbb elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt, többször is ittam kávét a kórházi automatából, mintha attól minden rendben lenne. Na, pont ilyen volt a levegő akkor is. (Ugyanilyen őszi nap volt, most döbbenek csak rá.) De mindegy is, mondom, ez egyszerűen csak egy mondat volt az agyamban. Az akkori, sok évvel ezelőtti baljós felhő újra körülöttem lebeg már egy ideje, sötétszürke, szívet bénító gáz, az él-még-de-már-nem-menthetem-meg, ezúttal azonban igyekeztem, hogy ne engedjem át magam neki.

Terveket gyártottam, ahogy a többiek is, hogy mi majd csakazértis, tudod. Mi majd hazahozzuk, hogy az utolsó napjait az otthonában tölthesse, mondtuk, de valójában ezt gondoltuk: hazahozzuk, és addig tömjük gyógynövényekkel, míg újra olyan daliás nem lesz, mint húsz évvel ezelőtt. Aztán egy szép napon - mondjuk jövő ősszel - besétálunk vele oda, azokhoz, akik most kezelték, ők eldobják a sztetoszkópot és döbbenten kapaszkodnak meg valamiben, úgy néznek majd, mint akik kísértetet látnak és azt hebegik: "Jézusom, hát maga él? Hiszen ez... de hát... mégis hogyan?"

Ő majd csak szerényen vonogatja a vállát, de mi fölényesen kicsapjuk az aduászt, hogyaszongya: természetes módszereket kerestünk, mint amilyen például a zsurlótea.

Napi hat csésze zsurlótea. 

Napi hat csésze... Mégis ki a jó franc iszik hat csészényi zsurlóteát egy nap? Még egy egész élet alatt se. 

Feketeretek csepp. Tudod, mire való? Elmondom. Semmire. Viszont tömény retekíze van, ami egészen bizarr, ha kockacukorra csepegteted. Napi 21 csepp vacsora után, aztán várhatod a csodát. Végül is ki tudja, mi lett volna, ha adhatjuk neki továbbra is, mert nem kerül át a covid osztályra, ahol már nem látogathatjuk.

 A rosszabb napokon - például azután, hogy végre én is megtudtam a tényleges diagnózist, vagy mondjuk ma - nyoma sem volt a felhőnek. Inkább egy nagy, lapos követ éreztem a mellkasomban, olyan nehezet, hogy ha nem kapaszkodom össze azokkal, akiknek szintén jutott belőle, elesek és sosem állok fel. De ők itt vannak.

Ma reggel átfutott előttem egy macska a szerpentinen. Sose volt még ilyen, a macskák óvatosak, szépen várnak az út szélén, de ez gondolt egyet, és kirohant elém. Majdnem elütöttem.

És még akkor se gondoltam semmire, hihetetlen, nem? Nem gondoltam, hogy ez jel, érted, hogy nini, egy macska, ő meg nagy macskás, csak nem..? Nem gondoltam ilyesmire.

Lássuk, mi is történt még, ami esetleg...

Ma magassarkúban mentem. Halványan most már rémlik, hogy legutóbb valami rossz történt, amikor ezt viseltem, de reggel csak az járt a fejemben, hogy ez illik a kabátomhoz. Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan ezekben a nehéz időkben? 

Amikor reggel megláttam, hogy Dzidze hív, akkor persze már rögtön tudtam, ahogy ő is tudta pár perccel korábban, amikor látta, hogy a doktornő hívja.

Hogy ma hajnalban.

Nem. Nemnemnemnemnem, ezt válaszoltam neki. Egész nap azon gondolkodtam, mikor történhetett pontosan: amikor odabújtam a macskához az ágyban? Amikor lefőtt a kávé, amikor megsimogattam a kutyát, vagy amikor pizsamában ránéztem a mikrón az órára, és azt gondoltam, ha ebben a percben felszállnék a buszra, még pont nem késnék el? Mikor? Miért nem dobbant akkor egy óriásit a szívem, hogy biztosan tudjam, igen, most volt az utolsó lélegzetvétele, hogyhogy nem éreztem, hogy a büdös francba nem éreztem semmit? Aztán este megtudtam, hogy még jóval korábban, még alvásidőben, talán amikor a macska beugrott az ágyamba. Újabban nem szokott velem aludni, de talán most azért jött, hogy megelőlegezze a vigasztalást.

Nem bírom ki.

Nem bírom.

Nem.

Gyere vissza.