Ma jött egy ilyen érzés, hogy mekis sült krumplit kell ennem. Nem itthonit. Olyat. Annyira erős volt az érzés, hogy majdnem sírtam. Aztán felhívtam (igaz, még munkaidőben), hogy nem akar-e váratlanul hazaállítani egy nagy adaggal. Mert a terhesek ilyenek, azt hiszik néha, hogy vannak ilyen jogaik, hogy megkívánnak valamit és ahhoz azonnal hozzá kell jutniuk. Azt mondta, nem. Állítólag a főnöke kocsiját kellett ma munka után szerelnie (mondtam, hogy utána nem mehet Wekerlére, mire csak lenézően visszakérdezett, hogy miért nem), de az előbb felhívtam, és már Wekerlén vedel. Komolyan mondom, sírni és toporzékolni lett volna kedvem (ha nincs nyitva a konyhaablak és nem bagózik az erkélyen, tőlem karnyújtásnyira a szomszéd), de inkább folytattam a konyhapult sikálását (gyönyörű lett) és arra az ősi bölcsességre gondoltam, hogy aki miatt bőgnöd kell, az pont kurvára nem ér annyit.

De akkor is mélységesen felháborít, hogy velem így merészel bánni valaki. Egyszerűen csak fogom a fejem, hogy én ilyen helyzetbe kerültem. Hogy én. Ilyen. Helyzetbe.

Gondoltam rá, hogy feladok valahol valami ilyesmi hirdetést:

Sürgősen munkát keresek 7-8 fő, 30-40 év közötti fiatalembernek Uruguayban, Mongóliában, esetleg Ghánában, Burmában stb. Nagyon fontos, hogy olyan terület legyen, ahol olcsó a sör, de nincs internet, és a telefonhálózat sincs túlságosan kiépítve. Ne szellemi munka legyen, de fizessen jól. Néhányan a párjukat vagy a családjukat is vinnék. Az utazási költséget én állom. Ha beledöglök is.

Persze tudom, hogy az én problémámat ez nem oldaná meg. A legjobb lenne, ha Tetkós változna meg, csak úgy, varázsütésre. És ami még jobb: ha én adhatnám neki azt a varázsütést. Tudod: az arcába. Egy székkel. Ami vasból van. (Ezt ma olvastam fb-n, és nagyon tetszett.)

Tudom, látom én is, hogy egyre idegbajosabb vagyok, de azért ide el kellett jutni.