Születésnap

Elmesélem azért, hogy történt.

Szóval 18-án 11-re kellett mennünk, úgyhogy 11-kor elindultunk itthonról... A betegfelvételen mondom: "Jó napot kívánok, a Szülészetre jöttem NST-re." "Már itt az idő?" Kicsit csodálkozva válaszoltam, hogy itt, mire a nő elővett nekem egy üres mappát meg mindenfélét írogatott, miközben arról fecsegett, hogy a május milyen szép hónap. Kicsit furcsálltam, hogy ezúttal ilyen sokáig tart bejelentkezni, de gondoltam, múltkor biztos elfelejtettek pár dolgot lepapírozni vagy nem tudom... Aztán odafent a szülészeten megtudtam, hogy végül is akaratomon kívül felvetettem magam a kórházba, mert a néni elegánsan elsiklott az NST szócska fölött. Sebaj, ha már így alakult, maradtam.

Az NST-n rábíztak két olasz nővérkére (?), akikkel angolul kellett beszélni, ami tökjó volt, ráadásul, mivel nem magyarok, mosolygósak és kedvesek voltak. NST után megvizsgált a doki, felvitt UH-ra, és megbeszéltük, hogy miért nem érdemes tovább várni. A császár egyébként amúgy is biztos volt, a dátum meg azért tetszett, mert ugye egyrészt a volt főnököm meg a 13 éve elveszített mamám szülinapja, másrészt meg a Deák Bill koncert napja. Úgyhogy kaptam helyet egy szobában (vajúdóban?), Tetkós felhozta a táskámat, majd hazament a köldökvéres cuccokért (így végre felszabadult a hűtőben két polc). Ezalatt hívott Anya, hogy elújságolja, épp fagyiznak, miután felvásárolták a Nyúlnak a fél várost. Nem akartam, hogy idegbajos legyen, úgyhogy csak azt árultam el neki, hogy a kórházban kellett maradnom, azt nem, hogy estére 3 unokája lesz.

Utána kaptam infúziót, és életemben először történt velem ilyen, hogy eldurrant a vénám, de akkor mindjárt kétszer is. Így a kézfejem helyett a szokásos könyökhajlatba kötötték be, ami este baromira idegesített fogmosáskor, mert pont nem értem el a fogkefével a számig. Na mindegy. Ott dekkoltunk aztán a szobában Tetkóssal egy jó ideig, ő persze idegbajos volt, hogy nem szeret kórházban lenni (baszki, én bezzeg imádok...), meg hát érthető módon unatkozott is, de azért elröhögcséltünk valameddig. 

Aztán jött értem a műtős pasi, mondtam, hogy nehéz vagyok, de azért csak átdobott a hordágyra (de tényleg, azt megfigyeltem, hogy a műtősök mindig ilyen kis cingárak, és mégis, egy elefántot is fél kézzel emelnek a fejük fölé), betolt a műtőbe, és akkor szembesültem vele, hogy a császárhoz totál levetkőztetik az embert (ja nem, a lábszárait bezzeg befáslizzák bazmeg, ha esetleg nem epilált volna, hogy szép legyen. Jól van na, biztos nem azért). Így aztán közszemlére tehettem például a melleimet is, de sebaj, a Playboyban valószínűleg már úgysem tehetem ezt meg.

Az altatóorvos nagyon aranyos volt, folyamatosan mondta, épp mi történik, olyan volt, mintha inkább a barátnőm lett volna, aki mellesleg hátbaszúr. Baromira élveztem, ahogy elzsibbad mindenem, sose volt még ilyesmiben részem, nagyon tetszett, ahogy az is, hogy valamit érzek, de mégsem. Tehát érzem, hogy épp felvágják a hasamat, de nem azt érzem, hogy vágják, hanem, mintha filctollal rajzolgatnának rá. 

Nimródot pikk-pakk kivették, kivitték, de azért megálltak mellettem, hogy egymás szemébe nézzünk egy pillanatra... Aztán Zoé következett, ez már kicsit neccesebb is volt, és kurvára fájdalmas is, hogy őszinte legyek. Hallottam, amint azt mondják, hogy megvan az egyik lába... Inkább nem idézem teljes egészében, mit mondott a doki a műtét után, csak annyit belőle, hogy két évet öregedett, mire megtalálta őt. Ez a két gyerek közötti 3 perc volt a műtét legdurvább része amúgy, utána ugyanaz: egymás szemébe néztünk, és vitték az apjához Zoét is.

Maga a dolog egyébként pont annyira volt felemelő és érzelemteli, mint egy vakbélműtét, de azért amikor az altatóorvos mondta, hogy ő is megvan és ő is tökéletes, akkor bőgtem az oxigénmaszk alatt (ami egy baromi jó találmány, emiatt nem is hánytam, bibibííí, pedig mondták, hogy az gyakori).

Utána még jó sokáig csináltak valamit, gondolom, varrogattak - mármint csak viszonylag sokáig, mert kb. 1 óra alatt lement az egész. Közben felöltöztették az ikreket, behozták hozzám, és az orrommal megsimogathattam őket. 

Ezután a műtős pasi megint átpakolt valahova, mindig összeszidott, ha felemeltem a fejemet - mert amúgy mondták, hogy ne merészeljem ezt kb. másnapig, na hát próbáld ki, lehetetlen. Egyszerűen nem bírod megtenni. Aztán áttoltak az egyik szobába, át a várón és a tömegen, tök meztelenül, de legalább letakarva. (Viszont tökjó, hogy legalább lilára lakkoztam előtte a körmeimet, illettek ahhoz a zöld lepedőhöz vagy mihez.)

Utána még sokáig nem bírtam megmozdulni, a fejemet persze emelgettem, főleg, amikor behozták hozzám a gyerekeket és Tetkós odatette őket mellém. A kislánytól rögtön elolvadtam, egyszerűen olyan gyönyörűséges volt a nagy, sötétkék szemeivel, hogy azt nem lehet elmondani. És a kisfiamba is rögtön, de tényleg rögtön beleszerettem, bár... 

"Jézusom, az orra... Kire hasonlít? Brasch Bencére???"

"Tényleg..."

"Ne már... Nem baj, majd csak kinövi..."

De aztán másnap megnéztem úgy is, hogy nem vízszintesben voltam, és láttam, hogy tévedés volt az egész, ő is csodaszép. Másnap láttam azt is, hogy a kisfiúnak világos a haja - most már teljesen szőke -, a kislánynak viszont fekete, ezt nem tom, hogy sikerült, úgyhogy szerényen elneveztem őket Szőke Hercegnek és Fekete Hercegnőnek (valamint Varognak és Kenyőcének, de erről majd később), a Nyulat meg akkor már Kis Királyfinak, mert ő meg úgyis pont úgy viselkedik...

Na a fejemelgetés tilalmának jelentőségét másnap tapasztaltam meg, pontosabban másnap, meg még utána 4 napig... Ugyanis úgy fájt a fejem, hogy a régebbi fejfájásaim, amikor hánytam, alig láttam és szabadságot kellett kivennem, azok kb. ötösök voltak azon a skálán, amelyiken ez tízes. Az elkövetkezendő 5 nap úgy telt, hogy kb. 0 órától 14 óráig bármit csináltam, a fejfájás nem múlt, nem is csökkent. Mondták, hogy igyak sokat, akár 6-8 litert is - ezt Tetkós bármikor abszolválná sörrel, nekem viszont a 3 lityi is kínszenvedés volt, ráadásul baromira fölösleges, ugye. Az nagyon tetszett, hogy sok kávét és kólát kellett innom a koffein miatt, de ezeket szintén fölösleges volt, ahogy fájdalomcsillapítót bevenni is. A fejfájás csúcsa egyébként pont ebédidőre esett, és gondolom, azt hitték, azért nem ettem meg soha a kajámat, mert én is ilyen kórházi ebédet fikázó kis köcsög vagyok, pedig nem, szerintem jó kaja volt. Délutánonként már tudtam enni, és Tetkóstól megkaptam a mekis sült krumplimat is végre. És hát azért ittam és ittam, aminek következtében kisimult a ránc a homlokomon, és folyton a mosdóba rohangáltam, de a fejfájás csütörtökig maradt.

Első éjjel még volt szobatársam, de a babák nem voltak velem. Második éjjel egyedül voltam, ami jó is, mert ott voltak a babák, és 10-től hajnali 5-ig felváltva ordítottak. (Mellesleg ki találta ki a rooming-in szolgáltatást? Agyonverték már érte vajon? Mert értem én, hogy egy igazi anya nem bír meglenni a gyerekei nélkül, na de friss ilyen-olyan sebbel körbeugrálni egy-két folyton ordító, tök új babát, főleg kezdő anyaként, hááát... Nem is tudom, szerintem az a kórházi néhány nap nyugalom, amikor szakember gondoskodik a gyerekedről, te pedig bármikor vele lehetsz, de nem vagy arra kényszerítve, hogy napi 24 órában te gondoskodj róla, szóval az szerintem mindenkinek járna.) Harmadik éjjel megint jött valaki, de akkor a gyerekeim már jól viselkedtek.

(Ja, a nagy újságot még nem is mondtam. Mire hazajöttem a kórházból, úgy 11 kilóval voltam kevesebb, most olyan 15,5-16 kiló mínusznál tartunk, aminek nagyon örülök. Már nagyjából csak a hasam nem ment le, tehát míg két hete úgy nézett ki, mintha lenyeltem volna egy családi görögdinnyét, most olyan, mintha a kutya labdáját nyeltem volna le. Ez durva, de elvileg van még vagy 4 hetem, hogy újra a régi legyek. Ajánlom, hogy max. ennyi legyen.)

Kedden aztán elhúztuk a csíkot haza, szerdán varratszedés, és végre vége. Jó már túl lenni rajta, jó már, hogy elkezdődött az élet - szombaton hazajött a Nyúl is, azóta még inkább élünk... -, de azért legyünk őszinték, persze, hogy néha visszasírom azt a két hetet, amikor itthon sudokuzgattam a tévé előtt egyedül. Másfelől meg én lassan már annyi emberbe leszek szerelmes, hogy számon se tudom tartani. De ez nagyon jó.