Tegnap ültem a nappaliban a kis Varoggal, Kenyőce aludt a hálóban, a Nyúl meg mesét nézett a konyhában Tetkós mellett, aki palacsintát sütött (tegnapig én nem ettem fahéjas palacsintát, pedig a világ legfinomabb kajája, mármint a többi kb. 80 kedvencem mellett). A kis Varog kivételesen nem ordított, csak bújt, én meg szagolgattam a haját (már van illata a fejüknek, mert az első pár napban nem volt, de most már olyan szagolgatnivalók), és akkor egyszer csak olyan boldogságot éreztem, hogy nem lehet elmondani. Tökéletesen elégedett voltam az életemmel. "Szeretlek!" - mondtam a kis Varognak, aztán rögtön leesett, hogy szerintem Istennek is mondtam, akivel már régóta rosszban voltam, mert évek óta volt ez a mondatom, hogy "hiszek a létezésében, csak abban nem, hogy engem is szeret", és most rájöttem, hogy ez hülyeség.
Jó volt. (Aztán persze addig tartott, míg letettem aludni a kis Varogot, és felébredt rá.)
Na, ezek azok a pillanatok, amikért érdemes... amik erősítik bennem is a babavágyat... köszönöm, hogy leírod őket, hihetetlenül jó olvasni és irigyellek ám nagyon... :)
VálaszTörlés/persze, remélem, tudod, hogy ez az a jófajta irigység!!!!! Azonnal szólj, ha az elkövetkezendő 3,5 hétben esélyt látsz arra, hogy a zöldségeknél randizzunk!!!!! :D /
<3
VálaszTörlésSosem késő rádöbbenni:)
VálaszTörlésNa tessék, a nagy boldogságban már nem is ír! :)
VálaszTörlés:D Írok én, csak kéne valami megoldás, hogy telepatikusan is tudjam működtetni a billentyűzetet... :)
VálaszTörlésWitch, úgy néz ki, hogy holnap - ha ők is úgy akarják, és nem pont felváltva lesznek ébren, mint ma - már tényleg kimegyünk végre a lakásból, egyelőre ez a cél ;) De ha esetleg életem során még eljutnék vásárolni is, feltétlenül írok, és találkozunk a banán és a jégsaláta között, ok?