Amúgy annak ellenére, hogy nem vagyok túl jól, nem úgy kell elképzelni a lakást, mint valami siralomvölgyet*, ahol komor képpel, nadrágszíjjal verem a gyerekeket, ha nem eszik meg az ebédre kapott száraz kenyeret poshadt vízzel. Nem.

A nap nagy részében a gyerekek hangosan kacagnak - remélem, a szomszédok néha ezt is hallják -, mert tök jókat játszunk, vagy mert igen, vicces mese megy a tévében (tudom, egy felelőtlen alak vagyok, amiért hagyom, hogy a Nyúl tévézzen, de most őszintén, szerinted meddig köti le, hogy a tesóival játszhat?). Finomakat esznek (most van az a pár hónap, amikor szégyenérzet nélkül főzhetek valakiknek, akik szeretik, amit adok nekik), rámolnak, mert szabad nekik, és a fogaikat mutogatva, vigyorogva közlekednek mindenfelé. Szóval köszönjük, ők jól vannak, bár nyilván érzik néha, hogy nem vagyok jól.

*Kivéve persze, amikor mindkét gyerek a lábamba kapaszkodva üvölt, hogy fogjam őket egyszerre, a Nyúl meg kicsit arrébb azért sikítozik, mert már nem fér a testére több filctollas tetoválás.