(Ez egy pontosan két héttel ezelőtt írt bejegyzés, amit most van lehetőségem befejezni...)

Na megint lehet gratulálni.

Az van, hogy van egy ránctalanító maszkom, nem olcsó (legalábbis az én mércémmel mérve), szóval biztos hiperszuper. Ajándékba kaptam, amikor beléptem szépségtanácsadóként, és gondoltam, majd továbbajándékozom, de ugye kinek adsz ránctalanító maszkot? Milyen szöveggel adod oda? "Tessék, ez a tiéd, nekem még nincs szükségem rá..."? Na, szép.

Azért bepróbálkoztam a rokonság néhány tagjánál, de mindenkiről visszapattantam, mert egyrészt mifelénk senki se keneget magára ilyesfajta trutymót, másrészt meg nem is ráncos túlságosan senki, még Anyukám generációjában sem.

Mivel jövő januárban jár le, és addig még el is kell használni, na meg amúgy is bebeszéltem magamnak, hogy megérdemlek egy kis kényeztetést, léptem.

Úgyhogy tegnap, amikor az ikrek elaludtak és a Nyúl fürdött, kipróbáltam. Egy perc után már nagyon égett az arcom, de gondoltam, azért, mert amúgy is kifújta a szél. Tíz perc után már idegesen nézegettem az órát (15-20 perc volt a hatóidő). 15 perc után úgy estem neki a csapnak, hogy lemossam, mintha az életem múlna rajta. Hát a hiperszuper ránctalanító kábé leégette az arcomat, úgy néztem ki, mintha csőcsere után mentem volna szoliba... Vagy épp egy trópusi nyaralásról tértem volna haza... De az meg menő, nem?

(Amúgy tökre kisimult tőle a bőröm, na nem mintha ez érdekelne.)