23:27 van (már megint ez a 327), ő még mindig sehol (vagyis de, nyilván vedel meg haverozik-rokonozik, hisz ami jár, at jár), mert nem bír engem elviselni.
Érted, hogy ő nem bír.
Engem.
Elviselni.
A gyerekei nincsenek a képben, őket nyilván leszarja, csak ezt így sose mondaná ki, nehogy mit tudom én, titkos hangfelvétel készüljön. Meg hát így legalább a felületes szemlélőkkel (akikkel épp van most) elhitethető, milyen szerető apa is.
Az ilyenek, akik ennyi ember életét nyomorítják meg, akiktől még félni is kell ráadásul, miért ússzák meg? Miért nem lehet a hozzátartozók kérésére beutalni valami pszichiátriára, ahol mondjuk elektrosokk segítségével a fejükbe verik, hogy NEM TESSZÜK TÖNKRE MÁSOK ÉLETÉT, KÜLÖNÖSEN AZOKÉT NEM, AKIKÉRT FELELŐSEK VAGYUNK? (Tényleg, az is micsoda egy kitolás, hogy alkohol-elvonóra is csak saját beleegyezésével lehet valakit elküldeni... Emlékszem, amikor ezt megtudtam, milyen érzés volt. Az volt az utolsó reményem akkor, úgy 15 éve.)
Ne már, ez most tényleg az én életem???
Most ez így ki lett mondva? Hogy nem bír elviselni téged? Régóta érződik ám, hogy nem kerek ez a történet, és mindig is úgy tünt, a Mátrában sokal jobban érzed magad.
VálaszTörlésIgen, de ez mondjuk részben érthető is... másrészt meg nem.
VálaszTörlésA mostani hétvége után úgy látom amúgy, hogy nem menthetetlen a dolog, de nem egyemberes... (és a biztonság kedvéért azért csak elküldeném az összes haverját valami távoli országba :-D)
Igazad van, tényleg jobban szeretek ott lenni amiatt, hogy ott mindig van kihez szólni, utálom a magányt... meg utálom azt érezni, hogy mások fontosabbak neki. És hát khm... nem olyan fából faragtak, hogy képes legyek megállni szó nélkül bármit is...
:-(
VálaszTörlésÉn nem ismerem a sztorit, de ha megnyomorítja az életeteket és félni kell tőle, akkor miért nem szeded a sátorfádat, és adod meg az esélyt, hogy mégse ez legyen az életetek? Tudom, a gyerekek.
VálaszTörlésÉn terhesen léptem le, ugyanezért. Pont ma beszéltem egy nővel, aki a 9 hónapos ikergyerekeivel költözött el, és most szép, jó az élet. Szerinted a gyerekeid megköszönik majd neked felnőtt korukban, hogy maradtál? Bocs, hogy beleugattam, tudom, ennél bonyolultabb a dolog.
Huh, kicsit bánom, hogy mérgemben leírtam a fentieket, aztán nem piszkozatoltam, ahogy pedig mindig szoktam. (Nem, nem a kommentek miatt, csak akkor mérges voltam, most meg nem, és így furcsa erről beszélni.)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál, és tök érthető a kérdésed, de tényleg bonyolult a dolog. (Bár nyilvánvaló, hogy Bikaként ált. mindenhez tovább ragaszkodom, mint kellene.) Szóval egyrészt szeretjük azért egymást, másrészt a lakásomból biztos, hogy nem szeretnék elmenni (kivéve persze, ha egy nagyobb, szintén sajátba kellene), harmadrészt meg az én gyerekeim nem nőhetnek fel úgy, mint én.
Egyébként azért van most ez a másféle hangnem részemről, mert megbeszéltük, hogy ha a hétköznapokból nem is tölt velünk egy percet sem, a hétvége teljesen a miénk. Szerintem ugyan ez is kevés, de már legalább lefektettünk valamit. Ez az elmúlt hét jó volt (úgy érzem, mintha feljebb kerültünk volna a fontossági listán, és ettől én is kevésbé voltam hárpia), kíváncsi vagyok, meddig tudjuk tartani...
Hát, ha a tiéd a lakás, akkor csak meg kell kérni, hogy keressen már egy másik ágyat, ahová lefekhet, alighanem nem fog neki gondot okozni, mivel eddig se tartózkodott túl sokat a régi helyén. Csak persze ezt egy utolsó nagy lökés nélkül az ember nem lépi meg, hiába okoskodnak a mások a távolból, hogy senkinek sincs joga megnyomorítani másik négy ember életét.
VálaszTörlés