Tegnapelőtt elmentünk sétálni a gyerekekkel hogy megmutassam a világnak az új kabátomat levegőzzünk kicsit. Épp egy lépcső meg egy autó között próbáltam lavírozni az ikerkocsival meg a Nyúllal, amikor szembejött velünk egy férfi - kicsit hasonlított a futárhoz, aki korábban meghozta a kabátomat, egy másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy ő az.  Amikor odaért hozzánk, kedvesen megszólított (innen tudtam, hogy nem a futár, mert ő mindig úgy néz, mintha legszívesebben agyba-főbe verne, és nem is beszél, ha nem kérdezem. De még akkor se mindig).

"Megkérdezhetem, mennyi idősek?"

"Tizenkilenc hónaposak."

"És mikor beszélnek már?" - ez úgy hangzott, mintha az elmúlt hónapokat nálunk töltötte volna, várva, hogy végre megszólaljanak a gyerekek. Picit fel is bosszantott.

"Már beszélnek!" - vágtam rá csodálkozva, hogy ezt nem tudja. 

Összezavarodtam. Ez most ki akar rabolni? Gyorsan végiggondoltam, hogy mi van nálam. Basszus, az új telefonom a felé eső zsebemben! Megvan még? Meg. Jó. Neki egyébként pár ezres volt a kezében. Most rabolta volna? Velünk mit akar csinálni???

Közben mindketten haladtunk előre, tehát mentünk el egymás mellett, de visszafordulva még azt mondta mosolyogva, miközben az égre mutatott:

"Itt a tavasz! Meglesz még ennek a böjtje!" 

"Bizony!" - feleltem, és még mindig úgy össze voltam zavarodva, hogy annyit se mondtam: "viszlát". (Pedig még a nénitől is mindig elköszönök, aki a pékség előtt abban a reményben dicsérgeti a gyerekeket, hogy veszek tőle melltartót vagy zoknit. De őt már megszoktam.) És már a következő másodpercben nagyon szégyelltem, hogy nagy zavaromban ELFELEJTETTEM KEDVES LENNI.