Remélem, nem fogom elfelejteni a mostani történéseket, mire leírhatom... most se időm, se erőm. Nem jó. És életemben először megbukik az - általam egyébként határozottan gyűlölt - elmélet, amely szerint mindent lehet, csak akarni kell. Most egész egyszerűen gyakorlati akadályok vannak, lehetetlen - igenis az - változtatni. Tudom, hogy csak ideig- óráig tart ez az állapot, mert a gyerekek hamarosan lesznek annyira értelmesek és ügyesek,  hogy egy magasabb önállósági szintre lépjek, de most még nem. Borzasztó szembesülni azzal, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok megoldani egyedül mindent, és csak még rosszabb attól, hogy úgy érzem, emiatt mentegetőznöm kell a világ előtt.  "Nem, nem, esküszöm, nem vagyok tunyacsáp, csak annyi velem a probléma, hogy
- mindössze két kezem van és
- nem tudok teleportálni. És tudom, persze,  hogy ez is nagy baj és minek akartam ennyi gyereket akkor - DE LEGALÁBB NEM ÉN TEHETEK RÓLA."

És nem vagyok lusta, bármennyire is ezt hiszitek, de egyszerűen annyira méltatlan ez a helyzet, annyi aljasság történik, annyira semmibe vesznek, hogy gyakran úgy érzem, az őrület határán vagyok, hogy képtelen vagyok a következő mozdulatra, következő napra. Ha a gyerekek nem lennének, valószínűleg elfelejtettem volna már, hogyan kell mosolyogni.

Ugyanaz a görcs a gyomromban, mint egész gyerekkoromban.

Hányingerem van.

Tudom, hogy lesz jobb, és azt is, hogy mikor, csak addig ki kell húzni valahogy.

Kussolni kell, és akkor elviselnek. Úgy ki lehet húzni valameddig. (Tegye fel a kezét, aki leélt mondjuk 2-3 évet úgy, hogy folyton kussolt, amikor amúgy mondani szeretett volna valamit. És rettegtél azért, vagy így nem volt mitől? A gyomorfekélyed hogy van?)

Annyira hiszek benne, hogy boldog leszek egyszer, de most úgy érzem... á.