Elnézést kérek mindenkitől, akit mostanában elhanyagoltam (tehát mindenkitől), de az van, hogy két hete dolgozom, pontosabban két hete munkahelyen dolgozom, még pontosabban két hete már csak munkahelyen dolgozom, itthon semmit. Ideális esetben ez azt jelentené, hogy ülök a retkes szemétdomb tetején és pihengetek, miközben a gyerekek csendesen játszanak, de nem. Nincs megállás itthon sem - ami egyébként nem baj. Még az sem, hogy a gyerekek felcsimpaszkodnak a nyakamba úgy délután fél hatkor, és este tízig még a wc-re is jönnek utánam - nem szólhatok semmit, hiszen eddig is ez volt, csak reggel héttől. A baj csak az, hogy elfogyott a magnéziumom és nincs időm elrohanni, hogy vegyek, emiatt (?) kissé nehezen bírom a nonstop vonyítást. Érdekes, azt hittem, ha egész nap nem látjuk egymást, a délutánok majd nagy boldogságban fognak telni, csendesen örülünk egymásnak meg mit tudom én - csak tudnám, mit szívtam, amikor azt feltételeztem a gyerekeimről, hogy majd egyszer csak csendesek lesznek. Olyan, mintha az eddig 13-15 órára elosztott nyafogásmennyiséget most az együtt töltött 4-5 órába próbálnák belesűríteni.
Az viszont nagy öröm, hogy legfőbb rettegésem - miszerint Tetkósnak is előadják reggelenként az ordítós és/vagy az öltöztetés elől menekülős műsorszámukat, ő pedig legkésőbb a harmadik napon kivágja mindannyiukat az ablakon - alaptalannak bizonyult, a reggeleik ugyanis a következőképpen telnek: ébredés, nyugodt és engedelmes öltözés, indulás, bölcsiben szó nélkül elválás. WTF??? Na jól van, Szotymi a héten újított, és mindennap felkel hozzám 5 óra körül, hogy aztán folyamatosan a nyakamban lógjon miközben reggelit készítek, fogat mosok, sminkelek, meg minden. Általában a kádból kell kirobbannom hozzá, mert akkor kezd el vonyítani, amikor a kádban ülve épp megfogalmazom magamnak, hogy ó, de jó így egyedül, de kell ez a kis nyugalom. Mindenesetre az utóbbi három napban mindennap jó félórákat késtem miatta (de sebaj, mert a múlt héten meg már egy csomó pluszt felhalmoztam), és Tetkósnak a szokottnál egy órával korábban kellett, hogy letépje rólam a királykisasszonyt, amikor indulok, és megvigasztalja.
De azért nem szeretném, hogy azt gondoljátok Szotymiról, hogy egy istenátka, meg azt sem szeretném, hogy azt gondoljátok, hogy én ezt gondolom róla, mert szó sincs ilyesmiről (bár második névnek igazán adhattuk volna neki azt, hogy "Fúria"). Amikor például egyik nap éjfélkor fennhangon énekelte, hogy "Téjapó itt van, hójaszubája", akkor kései alvás ide vagy oda, meg tudtam volna enni, annyira cuki volt (amúgy mindig azt énekli, még az úton is, és annyira de annyira édes, hogy azt nem lehet elmondani). Remélem, az alsó szomszédok is ezt gondolták.
A reggeli készülődésből kiveszett a Nyúl "ezt én nem veszem fel"-típusú hisztije is. Egyszerűen csak stikában kicseréli azt, amit kikészítettem neki, egy olyanra, amit szívesen visel, az apja meg nem veszi észre. Mellesleg a Nyúl mostanában a következőképpen öltözik: rövidujjú alá egy fekete hosszúujjú. Legfeljebb sötétkék. Slussz. Ezzel az a probléma, hogy valami miatt az összes ilyen hosszú ujjú pólójának az ujját kiszaggatta. Némelyiket annyira, hogy az egész keze átfér a lyukon. Nem tudom, miért csinálta, de még a legújabbak is így néznek ki. Az első pár alkalommal nyilván megvarrtuk (Anya meg én), aztán most meg már nem érdekel. Lehet, hogy érdekelne, ha lenne kapacitásom ilyeneken gondolkodni, de mindennap minden energiámat elveszi a koncentrálás, hogy ébren tudjak maradni addig, amíg a gyerekek.
Tetkós meg én annyira nevetségesek vagyunk mostanában. Vagyis hát ő eddig is ilyen nevetséges volt... Merthogy az van, hogy folyton elalszunk. Eeegen. Lassan már nincs olyan, hogy ne arra kelnék hajnalban, hogy ég a lámpa, megy a tévé, vagy még mindig melegítőben vagyok, mert épp csak a gyerekeket vittem be lefektetni... stb. A héten két alkalommal is vasalnom kellett oviba valamit, na mármost egyik este sem voltam olyan állapotban, mire a gyerekek elaludtak, hogy vasaljak, így hajnalban kellett (igen, a nyafogó Szotymival a nyakamban).
Meséljek kicsit a munkámról is? Imádom. A munkahelyemet is. Találtam egy pár perccel kevesebb idő alatt megjárható útvonalat, de még így is bőven van időm olvasni reggel meg délután (csak sajnos mindig bele akarok aludni a könyvbe, egyszerűen nem állt még át a szervezetem az ötórás alvásra). Reggelente szinte repülök a buszmegállóba. Már az első napon kaptam egy csomó feladatot - úgy érzem, kicsit jobban bíznak a tudásom visszatérésében, mint kéne -, és azóta is, és ez szuper. A szobatársaim szintén. Szóval egyelőre nagyon lelkes vagyok.
Kitaláltam magamnak egy új szerepet már jóval korábban, a GYED alatt, amikor még nagyon vágytam rá, hogy végre valaki nőnek nézzen. Azt találtam ki, hogy én leszek a csinos. Volt két és fél évem arról álmodozni, hogy belejtek munkába szoknyában (valahogy vékony lesz akkorra a lábam), és mindenki a nyálát csorgatja, a biztonsági őrök például csendben verik a fejüket az asztalba, amiért nem hívtak el randizni, amikor még kevesebb gyerekem volt, meg ilyesmi, és még a nők is irigy pillantásokat vetnek rám titkon, hogy de jól nézek ki három gyerek után is. Kicsit elrugaszkodtam a valóságtól, persze, a fentiekből csak a szoknyaviselés van meg, mert az otthonlét alatt annyi szoknyát összevásároltam, hogy idióta lennék, ha nem hordanám egyiket sem. Na meg hát szombaton Dzidzével betértünk a Terranovába, és sajnos meg kellett vennem többek között egy aranyos kis mintás ruhát, amit például tegnap fel is vettem, és ami nagyjából minden második lépésnél felcsúszott a seggemig. Szóval lehet, hogy ideje lesz sokadszor is beletörődnöm, hogy ebben az életben én már nem leszek bombanő. Lehet, hogy inkább az eszemmel kéne hódítanom, de időközben az is elment.
Azt is terveztem a munkábaállással kapcsolatban, hogy előzőleg jól visszatanulom magam, meg úgy egyáltalán: lelkileg, szellemileg és fizikailag is felkészülök. Aztán jött az ikreknek egy két hetes betegszabadság (itt jegyezném meg, hogy Tetkós egy szuperhős, ugyanis el tudta vinni mindhárom gyereket egyszerre az orvoshoz), és minden borult: az első munkanapomon kábé úgy mentem el itthonról, mint a szerető, akit rajtakap a férj és menekülésre kényszerül, kivágódik az utcára félmeztelenül, és ott kapkodja magára a ruhát meg a cipőt. Szerdán kezdtem munkában, kedd este 10-kor a gyerekek még úgy voltak vele, hogy "aki sokat alszik, keveset él", szóval itt már nem gondoltam azt, hogy fullos gazdasági tudással, vagy akár csak szépen lakkozott körmökkel fogok belibbenni másnap. Ráadásul szerdától péntekig úgy oldódott meg a beteg gyerekek elhelyezése (merthogy nem volt pofám az első munkahetemre szabadságot kérni, bár még volt bőven), hogy szerdán E. unokatesóm vigyázott rájuk itthon (akire mindig lehet számítani), aztán szerda este kocsiba pattantunk, leautóztunk a Mátrába, ahol csütörtökön egyik tesóm vett ki szabit a kedvünkért, péntekre meg a másik tesóm és Anya (mert rájuk is mindig lehet számítani). Azt hittem, a kicsikéim tiltakozni fognak, de nem, hiszen imádnak ott lenni. Fantasztikus családom van, nem? Annyira hálás vagyok nekik, meg értük Istennek, bár nem szoktam mondani, de attól még igen. És soha nem fosztanám meg a gyerekeimet ettől a fantasztikus rokonságtól, szóval nekem továbbra sem opció, hogy Amerikába rohanjak Tetkóssal.
Na de azóta rendeződtek a dolgok, most már rendszer van. Igazából amikor arról álmodoztam, hogy milyen életet szeretnék magamnak (mármint az irodalmi Nobel-díjig milyet), akkor pont ilyenek jelentek meg előttem. Hogy jövünk haza oviból (igaz, nem úgy képzeltem, hogy mint az őrült, vágtatunk négyen háromfelé - mert én mindig kiválasztok azért egyet, aki után rohanok -, és azt kiabálom, hogy "vigyázz, kutyaszar!", vagy pedig magassarkúban rohanok hazafelé, a hónom alatt két gyerekkel, akiknek a nyakáig felcsúszott a ruhája), hogy csinos ruhában dolgozni járok, hogy ülök az irodában, stb. Hogy olyanok vagyunk, mint mások. Hogy benne vagyunk a rendszerben. Hogy a helyünkön vagyunk.
Lehetnék persze szebb, és lehetnénk szerelmesebbek egymásba Tetkóssal (vagy valakivel :D :D :D), de alapvetően hálás vagyok, hogy megérkeztem oda, ahova vágytam, és itt vannak körülöttem, akikre vágytam.
