Joy of Missing Out

Egy csomó dolgot el akartam mesélni, de nincs időm. Kedvem sem. Az főleg. Elegem van a blogjaimból. Ha meg tudnám tenni, hogy mindkettőt összegyűröm és bevágom a szekrény mögé, akkor megtenném.

Aztán menne utánuk a facebook-profilom is.

Semmi különös nem történt egyébként. (De.)

Olyan érdekes, hogy akinél ennyire erős a FOMO (mint nálam), az milyen tökéletesen meg tudja élni a JOMO-t.

Igazából ez az egész hülye, lemaradástól való félelem is csak a "mit fognak rólam gondolni, ha..."-félelem  egy fajtája, és mint ilyen, engem igencsak meghatároz ez is. (Mert igazából nem a lemaradástól fél az ember, hanem attól, hogy ő lesz az a bizonyos, aki lemaradt.) Így aztán amikor - csakis külső erő hatására, mondjuk elmegy a net vagy elromlik a telefonom - kicsit kiesem a mátrixból, az valami elmondhatatlanul felszabaditó. Hogy végre nem kell ráfeszülni, mert most nem az én felelősségem, hogy nem vagyok jelen. Boldog vagyok és nincs hiányérzetem. Persze sajnos vissza kell térni. Hamar. Különben leírnak.

Istenem, micsoda szabadság lehet SOHA nem törődni azzal, hogy mit gondolnak rólunk mások!

Ja, ne áltasd magad, ez nem az én kizárólagos nyűgöm. Neked is vannak dolgaid, amiket nem a saját boldogságodért csinálsz, hanem azért, mert nem éreznéd jól magad attól, amit akkor gondolnának rólad, ha az adott dolgokat nem csinálnád. Mondom.