Napom (Életem)

A banán az egyik kedvenc gyümölcsöm. Nem eszem belőle annyit, amennyit szeretnék, mert bár a gyerekek nincsenek oda érte, néha egy-két napra rákattannak, úgyhogy inkább meghagyom nekik, nehogy ne legyen, ha kérnének. Tegnap is nagyon szemeztem azzal a maradék kettővel, de aztán inkább úgy döntöttem, magammal viszem ma a Nyúl meccsére, hátha pont azt akar enni utána.

Aztán, mivel a meccsen végig állnom kellett (ki gondolta volna, ugye?), egy idő után letettem a padlóra a táskámat. Noé a szünetekben és az idegen meccsek alatt mindig odajött hozzám a barátaival, és egyszer azt vettem észre, hogy a táskámon áll. Szerencsére csak a csodálatos, hibátlan banánokat taposta szét benne.

...

Délután a Westendbe mentünk moziba. Már fent voltunk a harmadikon, és akkor a hatalmas tömegben valaki azt mondta: "Szia Noé!" A fiam meg vigyorogva visszaköszönt. Mondom: "Neked köszöntek??? Ki volt az?" "... (mondta a nevet is, de már elfelejtettem) Egy ötödikes."

Érted??? Én lassan 37 éve küzdök csak egy csipetnyi népszerűségért, hogy csak legalább egyetlen közösség fogadjon be egyszer végre, vagy, hogy egyszer valakinek magától eszébe jussak, meg ilyesmi. (Mostanában már azzal is beérném, ha a gyerekek megismernék a hangomat a telefonban. De soha.) A hétéves fiamat meg egy, a lakóhelyünkhöz képest a világ végén lévő pláza tömegében kiszúrja valaki, aki pedig még idősebb is nála, és ELŐRE KÖSZÖN NEKI. Nem is tudom, nekem mikor köszönt előre valaki.

(Ez kicsit olyan, mint amikor valaki balerina szeretett volna lenni, de nem lett, ezért azt akarja, hogy ezt az álmát a gyereke élje meg.) Mindig egy ilyen gyerekre vágytam, és persze nagyon örülök, hogy olyan a közösségben elfoglalt helye, amilyen. Remélem, soha, egyetlen napig sem kell majd úgy éreznie magát, ahogyan nekem minden egyes nap, mert ez maga a pokol. Nem, nem viccelek és nem túlzok. Állandóan kívülállónak lenni... Nem. Tudod. Elképzelni.