2017. április 13., csütörtök

Egyébként az van, hogy imádok blogot írni. Imádom a blogomat, és titeket is. Erre viszont csak olyankor jövök rá, amikor gép vagy laptop elé kerülök. Tucatjával sorakoznak a piszkozatolt bejegyzéseim, amelyeket a buszon kezdtem a telefonba pötyögni, de abbahagytam, mert vagy linkelni kellett volna (amit telefonról nem tudok), vagy hányingerem lett (ami buszon való olvasásnál mindig megtörténik, kivéve vizsgaidőszakban, mert akkor a rettegés felülírja a szervezetem jelzéseit), vagy csak elegem lett az egyujjas telefonbaszkurálásból. 

És még sokkal több az olyan bejegyzés, amit el sem kezdtem írni. Programok, amelyekről sose meséltem, és talán a belépőjegyeket is eldobtam* (mint ahogyan valószínűleg azt a Lidl blokkot* is, amely a háromból két gyerekem Umbro cipőjéről szólt, amelyek közül az egyik 2 nap, a másik 2 hét után ment annyira tönkre, hogy nem vagyok hajlandó többé rájuk adni); mondatok, amelyeken majdnem bepisiltem, és valahova lefirkantottam, hogy majd megosszam, de már rég nem fontos; a gyerekeim, a csodaszép és zseniális gyerekeim mondásai és dolgai, amelyeket sose volt időm leírni, és talán soha nem jutnak már eszembe többé. Szóval az életem. Nagyon hanyagul bánok az emlékeimmel, az az igazság.

És hanyagul azokkal a blogokkal is, amelyeket nagyon szeretek. Telefonról olvasni ugyanis csak nagyon ritkán van kedvem. (Micsoda szemét vagyok, folyamatosan a telefonomat szidom, amiért annyira kicsi, hogy nem élvezetes rajta írni-olvasni, pedig valójában imádom, megvesznék nélküle úgy két percen belül.)

Az az igazság, hogy otthon esélyem sincs elővenni a laptopomat, mert ha időm lenne is, biztos, hogy másodperceken belül ott lenne mindhárom gyerekem. Itt Anyáéknál sem olyan egyszerű, mert két mondatot írtam, de Anya már csesztet, hogy menjek ki a gyerekekkel, amíg ő Öcsém kajáját készíti (egészen kicsi korom óta herótom volt attól, hogy ki kell menni az udvarra, Anyának meg attól, hogy bent vagyunk). 

Ha elköltözünk, lesz egy dolgozószobánk is. Ezen amúgy bárkivel össze tudnék veszni, ha végre személyesen is hallanám (nemcsak Tetkós elmondása alapján), hogy milyen kurvajó lesz és mennyire kell egy dolgozószoba - Tetkósnak, bazmeg! Az autószerelőnek, érted? Nem is nekem, aki írni fogok  (mert nem, nem adtam fel, sőt, most még sürgetőbb, több okból is, hogy nekifogjak végre, nem húzhatom tovább, nem engedhetem meg, hogy... á, mindegy), hanem az autószerelőnek. Nem is nekem, aki tölt otthon időt, hanem neki, aki este 10-re ér haza, és 7:30-kor megy el otthonról. Pofám leszakad. Az ő közege továbbra se hajlandó velem számolni. Azt hiszem, mindig egy tehetetlen szarnak fognak tartani (a héten pl. nyíltan beugatott nekem egy haverja a vezetéssel kapcsolatban). De amúgy meg nem is a legjobb a marketingem, az igaz.

Azt írtam volna, hogy elköltözünk? Hm... 

Alig várom, hogy mutassak nektek egy fotót a kilátásról. <3

*Sose dobok el semmi ilyen emlékcuccot pedig.
**Blokkot meg pláne, ha van rajta valami olyan, amit esetleg cseréltetni kell majd, vagy visszavinni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése