Halálosan, őrülten, elmondhatatlanul szerelmes vagyok és tudom, hogy ez az érzés sosem fog elmúlni. Soha. Mindig ugyanezt fogom érezni, valahányszor csak eszembe jut...

Először az esküvőmre gondoltam, de be kell látnom ismét, hogy nem lesz már ilyen (miközben ezt írom, a szívem szakad meg magamért amiatt, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint egyedül fogok megrohadni), úgyhogy legyen akkor a halotti torom. Bár amilyen szerencsétlen vagyok, akkorra már az sem lesz divat, nehogy csak egyszer is engem ünnepeljenek - de ha mégis lesz valami, akár csak a család összeül (mert nyilván szakadni fog az eső a temetésemkor és még az ismerőseim közül is csomóan inkább otthon fogják melengetni a seggecskéjüket, nehogy az az öröm érjen, hogy hatalmas tömeg gyűlik össze a tiszteletemre), szóval ha csak néhányan lesznek is... legyen kelbimbó. Komolyan. Legyen sült kelbimbó és kóstolja meg mindenki, aki ott van. Tudják meg, mi volt az az életemben, ami mindig örömet okozott nekem. Abból a kevés dologból egy.

Persze most szívem szerint hozzátenném, hogy "...és szagolgassák a gyerekeim haját, simogassanak macskát és hallgassanak Toxicrose-t és Sistert közben", de nem szeretném, hogy ha esetleg valaki pont mondana rólam valami szépet, azt a hangos zene miatt ne hallják meg a többiek.

A sült kelbimbó receptje nálam a boldogság receptje is.