(Ez itt még egy októberi bejegyzés amúgy.)

Amikor elmentünk a helyi Ikeába pár hete, annyi illatgyertyát vásároltunk össze, mintha kizárólag azzal akarnánk berendezni a lakást (azért lássuk be, karamell illatú gyertya nélkül mit sem ér az élet, és azt sem hagyhattam, hogy a gyerekeim úgy nőjenek fel, hogy sosem volt gyümölcsillatú gyertyájuk). Szóval vettünk egy tonnát, majd itthon konstatáltam a gyerekekkel, hogy ha cigiznék legalább, mint más rendes ember, akkor most valószínűleg lenne mivel meggyújtani őket. Két nyamvadt, átnedvesedett doboz gyufát találtunk itthon, de azok már semmire se voltak jók. Így aztán heteket csúszott az illatgyertyázás.

Múlt héten vettem végre gyufát, de aztán meg is feledkeztem a gyertyákról.

Szerdán évforduló volt. Mérges voltam magamra kicsit, mert bár többnyire még mindig feketében járok, idén már nem nyúltam automatikusan a feketéért reggel. Igazából csak a buszon jutott eszembe, hogy milyen nap van. (Tulajdonképpen az esetek nagy részében fogalmam sincs a dátumról - lett már így lekésve ebédbefizetés a Nyúlnak.)

Délután, amikor hazaértünk, mire levettem a cipőmet és beértem a szobába, a három gyerek épp nagyon sürgölődött valamit... egy illatgyertyát próbáltak meggyújtani. Pont akkor.

Én biztos vagyok benne, hogy megéreztek valamit.