2018. március 8., csütörtök

Tulipán

Már rég kiszúrtam azt az embert.

Hol az Örsön, hol a Kökin látom. A ruhája az észrevétlenség összes árnyalatában játszik, szürkék, barnák minden mennyiségben. A haja és a szakálla bozontos, őszes, de az elhanyagoltság jellegzetes sárga árnya borítja. Mindig van nála egy vászonszatyor, olyan, amilyeneket én is hordok, az övé talán sparos, és nagyon-nagyon koszos. A ruhája sem tiszta, viszont kopott.

Az emberem magas, egyenes tartása van, vagyis így, ahogy felidézem, talán picit mégiscsak görnyedt, a sietségtől. Merthogy amikor látom, mindig siet. Érdeklődő arccal, nyílt tekintettel néz mindenfelé, mintha keresne valamit, mintha új lenne itt és nem tudná, honnan indul az a busz, ami neki jó. Az arca pirosas, látszik, hogy sokat van kint, de nem annyira vörös és egyáltalán nem olyan csúnya a bőre, mint a városszerte keringő, mindig részeg hontalanoknak.

Látványosan nem vesz tudomást az emberekről, minden tekintetet kerül, mintha ezzel, meg a sok szürkével megvásárolhatná, hogy akkor vele se foglalkozzon senki.

Ugyan már.

Amikor meglátom, mindig addig bámulom, amíg csak lehet, amíg el nem tűnik a tömegben, vagy amíg el nem szégyellem magam.

Teljesen összezavar. Kisebb csomag van nála, mint egy vándorló hajléktalannál. Talán dolgozik valahol, de nincs lakása? Na de egyszer láttam, amint továbbment a Kökiről, és pont nem az erdő irányába. Hogy van ez akkor?

És nem részeg. Soha nem az, egyszerűen látom és érzem, és tudod, hogy az ilyesmit fogja a radarom. És ennek az embernek valahogy van méltósága. Számít neki, hogy mit gondolnak róla az emberek, ezt látom.

Ma délután már a buszon ülök, olvasok, amikor egyszer csak felpillantok és meglátom őt pár ülésre tőlem, szemben velem. Megörülök neki.

Most is olyan érzésem van, mint mindig, amikor utazás közben látom: mintha összehúzná magát, mintha szégyenkezne, mintha azt várná, mikor szól be neki valaki, hogy ő nem való oda.

Ott a kezében a koszos szatyor most is - de elsőként a virágot látom meg. Egy szál celofánba csomagolt tulipánt fog a szatyor mellett.

Úgy felpattannék, hogy odamenjek és kifaggassam, kinek viszi... aztán ehelyett persze belemélyedek a könyvembe. Az Újhegyin felnézek, és megrémülök, mert nincs a helyén - hé, de hiszen még nem kellett volna leszállnia! -, viszont egy csomóan szálltak fel éppen, és alig látok tőlük oda. Aztán végre észreveszem, a busz elejéből jön vissza a helyére. Jé, mennyi középkorú nő... aha, szóval azért állt fel, hogy átadja nekik a helyet... Majd a nők elővesznek valamit, és már nekem is világos, amit az emberem korábban észrevett, csak  becsukódott az ajtó, mielőtt még leugorhatott volna. Karszalagokat fel...

Előtúrom a bérletemet (mindig van érvényes, de ettől a számonkéréstől valahogy úgy érzem mindig, mintha bűnös lennék), majd elrakom, és nézem, ahogy őt is megtalálja egy nő. Hagyd békén, kérlek, hagyd békén, hát nem látod, hogy tulipán van nála? (Közben újra előveszem a bérletemet, csekkolom, van-e benne jegy. Van. Bárcsak hallanám, mi folyik ott, bár ne ülne mellettem senki, bár oda merném neki adni a jegyet.) A nő továbbmegy, az ember ülve marad, a busz kikanyarodik - a célegyenesbe -, fellélegzem. A nők végeztek, összegyűlnek nem messze tőle, és az egyik - nem az, aki az előbb odament hozzá, hanem egy tenyérbemászó stílusú szőke - odavakkantja neki: "Le kéne szállni!"

"Jól van, megyek már!", mondja, odajön az ajtóhoz, megnyomja a gombot - a megállóban állunk épp -, és semmi. Az ajtó nem nyílik, sőt, a busz elindul, az ember leül. Az ellenőrök felháborodva végigmérik, mintha ő tehetne róla, hogy a buszon maradt, róla beszélnek, a szőkétől elkapok egy félmondatot: "...büdös volt". Tudom, hogy ő is hallja.

Szeretném megrázni a szőkét, vagy legalább odamenni hozzá, és az arcába suttogni: "elnézést, Ön mégis mitől ekkora tufa paraszt? Az édesanyja nem tanította meg Önnek, hogy senkit soha nem büdösözünk le, főleg, ha celofánba csomagolt tulipán van nála?"

Leszállunk, naná, hogy előreengedem az emberemet, hátha megtudok róla valamit, hátha látom, merre indul... Óvatosan leteszi a tulipánt egy fal tetejére, mellé a szatyrot, és hosszasan igazgatja a ruháját.

Én meg rohanok az oviba.

2 megjegyzés:

  1. Nem tudom van-e szukseged elismeresre, de gondoltam irok, hatha jol jon. :) Remek iras! Nagyon jo volt olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nagyon örülök! 😊

      Törlés