Az olasz Airbus A320 most biztos nagyon büszke magára, hogy Boeing 767-nek néztem. Nem is az a durva, hanem, hogy a gyakorlatnak megfelelően elhíreszteltem az egész osztályon, hogy ez a kanadai gép, és díszkísérettel néztem végig az ereszkedését a folyosó végéről...

Furcsa volt, mondjuk, hogy gyorsabban ereszkedik, és kicsinek is tűnt, de mondom, biztos nem ismerem még eléggé. Há de.

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy az összes amerikai gépet látnom kell.

Viszont otthon Anyáéknál... csak kiállok a ház elé, és nézem a gépeket a végtelenségig. Több Airbus A380-at látni, mint verebet, csak mondom. Fantasztikus, egyszerűen nem lehet megunni. És nem is vágyom repülni (pontosabban nem repülni vágyom elsősorban)*, csak minden alkalommal rácsodálkozom az Indiából jövő vagy Ausztráliába tartó gépekre, és ez elég.

Ja, és múltkor pl. láttam egy gépet fölöttünk Nyúl Péteres festéssel (meg egyszer egy Minionosat is), bár a festést nyilván csak Flightradaron keresztül, de olyan király...

Fogalmam sincs, mitől kattantam rá ennyire a repülőkre, de lekattanni nem mostanában fogok. A gyerekek persze átvették a dolgot, ha repülőt látnak, azonnal kérdezik, honnan hová megy. Régebben talán meséltem, hogy Google Earth segítségével bejártunk pár helyet, ahová a Flightradaron kinézett gép ment, de erről mostanában leszoktunk. Nem is tudom, miért.

Azért olyankor úgy megörülök, amikor az ötéves fiam azt mondja, hogy látott egy portugál gépet, mert már felismeri a festést. (Ő amúgy folyton azt kérdezgeti, van-e a repülőknek jelül, mint az autóknak.) Attól, hogy nem hasznos, még tökjó dolog.

*Attól még mennék persze. Akármikor. Akármerre.