Amikor hazaérve belépsz az ajtón, és rádöbbensz, hogy nincs remény. Hogy lesz más, de az sem lesz majd jobb. Csak más.

És minden egyes nap ezzel lépsz be.

Az olyan jó, amikor autóval megyünk valamerre, megy előttünk egy autó valamilyen rendszámmal, és szembejön egy autó, aminek a rendszámában ugyanaz a szám. Mint mondjuk múltkor a 427.

Ilyenkor úgy megnyugszom.

Ha a betűk egyeznek, az közel sem ekkora élmény.

Van olyan mondat?

Néha csak úgy, váratlanul eszembe jutnak szavak, mondatok, amelyek boldoggá tudnának tenni. "Szeretlek." "Szükségem van rád." Gyere hozzám feleségül." "Őrülten megbántam, hogy nem téged választottalak." "Sosem volt senki ilyen, mint te." "Bocsáss meg, nagyon bánom, hogy azt mondtam rád... mert nem igaz, hiszen..." (Ez utóbbit mondjuk biztos tőlem is várják sokan.) Ilyenek.

Neked van olyan mondat, amit még vársz valakitől? Vagy már nem vársz, de ha hallanád, attól jobban éreznéd magad? Ami megváltoztatná az életedet, vagy ha azt már nem is, a magadhoz, ahhoz a másik személyhez vagy a múltadhoz való viszonyulásodat?  Valami, ami segítene?

Vannak olyan máig lezáratlan régi dolgaid, amelyeket valamiért soha nem tudtál feldolgozni, mert mondjuk még ma sem tudod biztosan, mi történt? Egy rossz rokoni kapcsolat, ahol egyik fél sem keresi a másikat, és nem is tudni, ki miért sértődött meg, hol kezdődött az egész? Egy szerelem... de nevezzük inkább kapcsolatnak, amelyből a másik fél kikúszott, mint valami féreg, szó nélkül kioldalgott, mint egy sunyi tolvaj? Valaki, aki hiányzik, pedig ott is lehetne?

Mit kellene mondania annak a bizonyos másiknak, amivel meg tudna nyugtatni? Ami felszabadítana?

Persze bármennyire is igaz lenne, az ember nem szívesen hallaná például azt, hogy "őrült nagy fejed van, nem bírtam tovább nézni, de ezt mégsem mondhattam meg", "sosem tetszettél igazán", "X.Y.-t jobban szerettem", ezek gyilkos mondatok. Valójában semmilyen negatív magyarázat nem segítene, nyilván. Akkor inkább semmit ne mondjon senki.

De abban a tudatban elengedni valami régi fájdalmat, hogy te igazából jó voltál, a másik félnek is jó voltál, és tudta ő akkor is, csak, csak, csak... Szóval az csodálatosan felszabadító lehet.

Te mit szeretnél hallani?

Egyik nap ott vagy a strandon, jól érzed magad, bár ezt még te is nehezen hiszed el. Nem vagy hófehér, be tudod húzni a hasad egyenesre (kockásra azért nem), a karkötőd pedig stílusában passzol a bikinidhez. Még a gyerekek is végig úgy viselkednek, olyan csodálatosan, hogy azt hiszed: álmodsz. Fantasztikus az idő, valahogy minden szép és minden jó. Azt érzed, most végre jól leszel, vége a hónapok óta tartó hullámvölgynek, mert az élet szép, te meg pláne. (Aztán még aznap este látsz magadról egy fotót, amitől megremeg a mosolyod, de akkor még pikk-pakk összekaparod magad.)

Aztán másnap lekövéreznek.

Ledagadtoznak.

Megforgatják benned a kést.

(Sajnosszerencsére csak hájat ér.) Sajnosszerencsére nem esel össze holtan, és az se, aki kimondta, amit.

De attól még vége a világnak.

Ez úgy történt, hogy bementem ma az oviba, és megkérdezte tőlem valaki (a hasára meg a derekára mutogatva), hogy esetleg vastagodtam? "Nem." A hangom ugyebár nem ölte meg, de bizonyos következtetéseket azért simán le lehetett volna vonni belőle. De ő csak folytatta: "Tényleg? Pedig olyan, mintha híztál volna." És ezt még cifrázta egy darabig.

Hát erre nem tudtam mosolyogva-viccelődve válaszolni, motyogtam valamit, aztán szedtem össze a gyerekek ruháit. De csak nem hagyott békén. Hogy reméli, ezzel nem bántott meg. (WTF??? Valaki tényleg úgy él a világon, hogy azt reméli, egy hízással kapcsolatos megjegyzéssel nem bántja meg a másikat?) Meg, hogy nekem jól áll. Na menjünk már a faszomba... itt akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmesélek neki mindent, mert úgy éreztem, nekem be kell bizonyítanom, hogy nem én tehetek róla.

MERT TÉNYLEG NEM ÉN TEHETEK RÓLA, AZ ISTENIT!

Elmeséltem a rohadt fogamzásgátlós mizériát: hogy pusztán a felelős gondolkodás látszatát akartam kelteni a dokinál tavaly, amikor a kérdésére rávágtam, hogy igen, szeretnék gyógyszert szedni. Hogy egyidőben kezdtem el a pyruvattal, és hogy csak a második doboz méregdrága fogamzásgáltó kiváltása után pár nappal jöttem rá, hogy emiatt a szar miatt nem fogyok a szintén méregdrága pyruvattól még az éjszakai öngyilkos tornák ellenére sem. Hogy a gyógyszertől úgy pattant fel rám több kiló (nem tudom, végül is 5 vagy 6 hogy pislogni se volt időm. Elmeséltem, hogy én többet már nem bírok lelopni az átlag - ÁTLAG - 4,5 órás alvásidőmből.

NEM meséltem el, hogy hosszú hónapok óta hazudom magamnak, hogy a zabkása finom, hogy alig eszem édességet, hogy folyamatosan csak ordítok a gyerekekkel, mert akkora alvásdeficitem van, és ha csak egy napon is tornázom éjszaka, akkor utána több napig próbálom összekaparni magam, és nem elaludni a munkahelyemen.

Nem meséltem el, mert a fogamzásgátlós sztorinál ő kezdte el mesélni a saját gyógyszeres történetét, és attól kezdve én már nem jutottam szóhoz többé. Csak mondta, mondta a magáét, miközben én már óriási késésben voltam, de nem vett levegőt, hogy közbe tudjak szólni. Vagy mit tudom én, a sokktól amúgy  sem volt erőm. Ő szemmel láthatóan hamar túltette magát a tényen (viccelek: fel se fogta), hogy pár pillanattal korábban ripityára törte az amúgy is sérült lelkemet. Csak beszélt és beszélt, bennem pedig most fogalmazódott meg, hogy remélem, a nálam sokkal kövérebb anyukának, akivel amúgy ugyanabban a fogyókúrás facebook-csoportban vagyunk, és aki mindig olyan undorral néz rám, mintha egy hányás bűzölögne a ruhámon, szóval remélem, neki is beszól néha: "figyelj, neked mitől ilyen orbitálisan nagy a segged? De nem akartalak megbántani, csak kíváncsiskodom, meg ne haragudj", vagy ilyesmi.

A beszólásoknak is vannak fokozatai, tudom. A mások lelkébe taposásnak. A fokozatok valószínűleg az áldozat egyéni érzékenységétől függenek. Az enyémbe most sáros bakanccsal ugrottak bele a másodikról.

A nap további részében természetesen kizárólag kiabálva kommunikáltam a gyerekekkel, már azt leszámítva persze, amikor úgy bömböltem, mint egy hülye, és nem is tudtam szólni hozzájuk.

Tudjátok, ezzel is érdemes számolni. Hogy egy beszólás után ti egyszerűen elsétáltok, és nem rajtatok csattan az ostor, hanem az áldozat környezetén. A szerettein. És lehet persze engem túlérzékenynek, idegbetegnek vagy hülyének titulálni, de attól a felelősség az még felelősség.

Éppen kimásztam volna a szakadékból, de valaki rátaposott a kezemre. Ilyen ez.