Arachnofóbia

Igen, félig sírva ordítottam át Tetkósnak a másik szobába 00:40-kor, és nem, egyáltalán nem érdekelt, hogy a gyerekek alszanak. 

Az a rohadék komótosan bandukolt a plafonon, és akkora volt, hogy még a folyosóról beszűrődő gyér fényben is tisztán ki tudtam venni a... térdeit, vagy hogy a faszomba hívják ezt náluk. Ok, ő van itthon (azaz volt, nyugodjon békében), mi meg csak vendégek vagyunk, de... jaj, édes istenem, az nem normális, hogy az ember az érkezés pillanatától számolja a napokat, mennyi van még hátra a nyaralásából.

Merthogy nyaralunk. Végre együtt a család, gyönyörű az idő, a hatalmas házban remekül elférünk és csodásan közel van a strandhoz (mi azért kocsival járunk egy másik, sokkal barátságosabb strandra mondjuk), szóval, hogy egy klasszikust idézzek, minden szipiszupi. A gyerekeink elmondhatatlanul élvezik a strandolást, szerintem legkésőbb holnapra úszóhártyáik nőnek (ahogy nekünk is), én pedig egy utolsó, pár nappal ezelőtti veszekedést követően ideiglenesen elengedtem azt a problémát, hogy a testem egyetlen négyzetcentimétere sem felel meg az elvárásoknak, és valószínűleg a büdös életben senki nem fog már csodálattal nézni rám (legalábbis bikiniben nem. Viszont látnátok az új szoknyámat! Ahh, az maga az álom). Mert ugye a gyerekek 20 év múlva nem arra fognak emlékezni, kockás volt-e a hasam, hanem arra, hogy cápásat játszottunk a vízben, blablabla. Szóval igen, igyekszünk a lehető legtöbbet kihozni számukra a vízben töltött órákból. Tetkós igazán kitett magáért, hiszen ő szervezett szinte mindent, és ezért nagyon büszke vagyok rá és hálás vagyok neki. (Mondjuk ma képes volt Siófokon megcsináltatni a lejárt jogsiját, mert a munkaidejéből mindig sajnálta ellopni azt az időt, tőlünk meg nem, de addig elvoltunk kivételesen.) És még csak egyszer kaptam rajta eddig, hogy a kib*szott haverjaival csetel, de nyilván ne legyek hárpia, hát mégis kivel beszélgessen, velem, vagy mi?

Tavaly Balatongyörökön béreltünk egy csodálatos házat. Azt leszámítva, hogy gyalog úgy kétnapi járóföldre volt a strand, és a wifielvonástól a falat kapartuk, minden de minden igényünket maximálisan kielégítette - szerintem ha kedvünk szottyant volna siklóernyőzni, ahhoz is a rendelkezésünkre állt volna minden, ugyanakkor a ház szép volt, rendezett és tiszta. Akik véleményt írtak róla a neten, egyöntetűen arról áradoztak, hogy ilyen tiszta házat ritkán találni. Én, bevallom, ezt természetesnek vettem, hisz aki szállást ad ki, az nyilván nagyítóval keresi a porszemeket és poratkákat, nehogy megszólják, nem?

Nem.

Idén is Tetkós intézett tehát mindent, és a tavalyi tapasztalatok alapján igen odafigyelt arra, hogy közel legyen a strand, és legyen wifi. Arra sajnos elfelejtett rákérdezni, hogy az épület, amiben nyaralni óhajtunk, nem egy kib*szott terrárium-e véletlenül. 

De sajnos az.

Adott egy szép, kétszintes ház remek elrendezéssel, két fürdőszobával, nagy terasszal, hatalmas kerttel, és - istenem - zsalugáterekkel (tuti emiatt választotta Tetkós, mert betegesen odavan a zsalugáterekért). Minden ablak és zsalugáter között pedig - tádám - akkora pókok laknak, hogy manapság látni már misszpicsákat ezektől kisebb méretű kutyákkal. A szállást egyébként az érkezés napján délután 2-ig nem lehetett elfoglalni a takarítás miatt, de egyre inkább azt gondolom, ez csak ilyen kedvelt szófordulat itt.

Neked van olyasmi, amitől igazán rettegsz? Kígyó, patkány, betörő, injekciós tű? Olyan élőlény, amit ha meglátsz, megborzongsz, úgy érzed, sikítanod kell vagy hánynod, össze kell gömbölyödnöd ÉS EKÖZBEN lábujjhegyen fel kell szaladnod a legmagasabb bútorra - vagy valakinek a nyakába? Nekem van, a pók az. A nagy pók főleg.

Mostanra a rettegés és az undor olyan szintet ért el nálam, hogy nézem a párnámat, és teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy én oda letegyem a fejemet. Az ajtókon csak összegörnyedve merek kimenni, mert előbb a lámpafény megvilágította az egyik sarokba szőtt tökéletes hálót. Napközben kinyitottam a teraszajtót, és hallottam, ahogy a csukott zsalugáter és a nyíló ajtó között szakad el a pókháló.

Na mármost az első napon én még optimista voltam, meg se fordult a fejemben, hogy gond van (pedig amíg a bérbeadót vártuk, készítettem egy fotót Mimmóról egy pókhálón keresztül). Meleg volt, hát kinyitottam az ablakunkat, de 5 percen belül szúnyoggal telt meg a szoba, úgyhogy bezártam, hogy megadjam magam a sorsomnak, és másnap reggelig leolvadjon rólam az összes zsír a trópusi hőmérsékleten. Aztán elmentem zuhanyozni, majd kinyitottam a fürdőszobai ablakot (ez amúgy a zuhanyfülkében mellmagasságig ér - mármint NEKEM mellmagasságig, ld. 2x2,5 év szoptatás -, a wc-nél pedig még éppen látja az utca népe, ha letolod a nadrágodat), ami gyakorlatilag teljesen be volt szőve kívülről. Érted? Pók van az összes nyílászárón. De szúnyog is van.

Ez baj.

Nagy baj.

Mert ha a pókok nem esznek szúnyogot, akkor mit esznek? Nyilván embert. A hálót pedig azért szőtték fel mindenhova, mert tudják, hogy azon úgyse merünk átmenni, ha úgy adódna, hogy futni kell az életünkért. A megmenekülés egyetlen módjának pillanatnyilag azt látom, hogy egyelőre éberen őrködöm, amíg fel nem fordulok úgy teszünk, mintha azt hinnénk, ők mégiscsak a szúnyogok miatt vannak itt, aztán vasárnap reggel 10-kor elosonunk innen. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy ha látványosan elkezdünk küzdeni, akkor összefognak - és kinyírnak minket. Ezért aztán még túl közelről bámulni se merek egy pókot sem, mert egyrészt mi van, ha rám talál ugrani, másrészt meg akkor mi van, ha véletlenül belenézek az összes szemébe, és neki ez felhívás keringőre...

Aki ismer, tudja, hogy a reflexből lecsapott szúnyogokon kívül nem ölök meg állatot. (Kukacos cseresznyét nem ebből az okból nem eszem, de ez most nem érdekes.) Még a rémisztő pókokat meg mindenféle jószágokat is ki szoktam valahogy papírozni a lakásból, a medencéből falevéllel kihalászom a még mozgó rovarokat, hangyára nem lépek rá, stb. Az alvállalkozóim megoldásai fölött ugyanakkor egész könnyen szemet tudok hunyni, például amikor Apa rémült üvöltésemre felrohan a szobámba az imádkozó sáskáért, akkor odarebegem ugyan, hogy "de ne öld meg", de igazából nem érdekel, hogyan tünteti el. Tetkóst is megkértem a napokban többször, hogy az én ügyemben ne gyilkoljon, de utólag mindig bemutatta a statisztikát: többnyire nem tudta őket úgy megfogni zsebkendővel, hogy ne haljanak meg. (A legutóbbit pedig a szemem láttára dobta be a wc-be - gondolom nem kell mondanom, hogy ha bepisilek, akkor se megyek oda ma éjjel. A lentibe meg azért nem, mert a szellemektől és a betörőktől félek.)

Annak, hogy pókokat nem szívesen öletek meg, vajmi kevés köze van a pacifizmushoz, sokkal inkább abból adódik, hogy szerintem egy csomó mindent nem tudunk róluk. Például lehet, hogy amikor megöljük őket, valami általunk nem érzékelt frekvencián haláldalt énekelnek a többieknek, olyasmit, hogy "a magas ember okozta a halálomat, a lila pólós nő kérte tőle - menjetek, barátaim és családom, álljatok bosszút értem és árván maradt gyermekeimért". Ha így van, akkor nekünk már régen rossz. És nem tudjuk, honnan támadnak. Az ágy alján tanyáznak, onnan másznak fel éjjel az arcunkra? Vagy inkább a plafonról ereszkednek a hajunkra? Láttál már icipici pókot, amint a lámpáról ereszkedik lefelé egy alig látható, vékony szálon? Gondolod, hogy egy olyan hatalmas izé... lópók ezt nem tudja megcsinálni? Cöcöcö... 

A Nyúl kis testén több nyugtalanító csípés lett mára. Ha ezek szúnyogcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. Ha viszont pókcsípések, az azt jelenti, hogy a pókok magasról tesznek a velük szemben támasztott elvárásokra. (Elnézést, most kicsit sírnom kell és jajgatnom, ugye nem baj...)

Vasárnap tehát 10-ig el kell hagynunk a házat. Már előre félek, hogy hogyan fogunk felkelni, összepakolni, ráadásul számolnom kell azzal az idővel is, amikor mindent egyesével kipakolok az összes táskából, majd vissza, de nem kézzel, hanem valami hosszú csipesz kéne. Egyelőre az evőpálcikánál jobb nem jut eszembe, de valami hosszabb jobb lenne, hogy ha egy gyilkos szándékú jószág elkezd rajta felszaladni, legyen időm kapcsolni és eldobni az eszközt... Nehéz dolog ez a rettegés, felvet egy csomó gyakorlati problémát. És tudom, hogy túlzás, de attól még nem tudok kevésbé félni.

Na jól van, ebben a pillanatban megláttam egy akkora szúnyogot, hogy mostantól nem is tudom, kinek drukkolok, a lópóknak vagy a lószúnyognak, vagy egyszerűen csak duplán vagyunk életveszélyben, törőggyek beléje.