A sárkány

A gyerekeim tökéletesek.

Tökéletes gyerekként viselkednek, azaz fetrengnek, ugrálnak, kiabálnak, látványosan unatkoznak, hisztiznek, vég nélkül tudnának számítógépes játékokkal játszani (ha engedném), nem akarják megenni a főztömet, nem akarnak fogat mosni, elpakolni maguk után, vagy időben fürödni, és tökéletes testvérekként idegesítik, püfölik és vonyíttatják egymást naphosszat. Semmit nem csinálnak máshogyan, mint ahogy a tökéletes gyerekek szokták. 

A gyerekeimnek egy jó anyára lenne szükségük. Olyanra, aki úgy szereti őket, mint én, de közben rendesen bánik velük. Nem ordibál, nem üvölt minden egyes délután és este - vagy legalábbis nem folyamatosan. Aki nem hullafáradt - vagy legalábbis nem folyamatosan. Aki türelmes és kedves. Aki nem érzi úgy, hogy ő a társadalom legalja, akit nem véletlenül nem szeretett még soha senki, aki nem érzi azt, hogy meg kellene halnia, más megoldás nincs.

Fontos lenne nagyon, hogy ez az anya én legyek. Nem pedig valami ribanc mondjuk, aki utánam jön, akivel törődnek majd, például Tetkós, és ezért lesz ereje mindig kedvesnek lenni meg mosolyogva körbeugrálni a gyerekeimet.

Nem olyan anyára lenne szükségük és nem olyan anyát érdemelnének, aki az első felvonyításuk után már nem tud velük normális hangon beszélni aznap. Nem olyan anyára, akinek legkésőbb este 7-kor elkezd valami zsibbasztó, szürke köd leszállni az agyára, amitől se gondolkodni nem tud, se kontrollálni magát, csak el akar dőlni, csak aludni akar, és mivel ez nem lehetséges - mert még ezt is meg azt is csinálni kell, de ők nem hajlandók, és semmi se jó nekik - ezért ő csak üvölt. Pont ilyen érzés lehet részegnek lenni, és pont így viselkedett az alkoholtól a nevelőapám.

Gyűlölöm magam ezért, valami elmondhatatlanul gyűlölöm. Az eddig elvesztegetett éveikért is. (És dühös vagyok azokra is, akik nincsenek mellettünk, pedig itt kéne lenniük, igenis itt kéne lenniük a gyerekek életében, és az én életemben is, hogy legyen kihez szólnom, és legyen kinek átadnom a feladatokat néha, és legyenek emberek, akikről a gyerekeim úgy tudják, hogy rájuk számíthatnak itt.) Nyugtatót kéne szednem legalább. Hogy ne ordítsak. De azt hiszem, csak még álmosabb lennék, emiatt még tehetetlenebb, emiatt még elkeseredettebb. A gyógynövényes szirszarok semmit se érnek, köszönöm. (Magnéziumra is istentelen összeget költöttem, aztán most mégis ezt a bejegyzést írom itt.) A "próbáld meg azt, hogy" kezdetű mondatok se, mert nincs olyan, amit még ne próbáltam volna. (És amitől falra tudok mászni, az pont a nyugalmas, puha kis fedezékből rámlövöldözgetett tanács. Ne haragudj, de dugd fel magadnak a tanácsodat.* Gyere inkább ide és moss fel helyettem, hogy én tudjak legózni a gyerekekkel. Vagy legózz te, amíg én alszom, templomba megyek, vagy fodrászhoz vagy edzőterembe.) Pszichológus, pszichiáter? Mikor, bébi? Pont úgy nincs rá egy percem sem, mint autósiskolába járni. Amiért persze nyilván én vagyok a szar, mert oldjam meg, oldjam meg magamban, a lelkemben az egyiket, a KRESZ-t meg olvasgassam a buszon, hát nyilván legalja vagyok tényleg, ha egyik se megy.

Minden délután úgy megyek haza, hogy ma jó lesz, ma megemberelem magam. Kedves leszek, mosolygós, akármennyit csesztetik egymást, játszom velük és nem érdekel, hogy közben szalad a lakás. De aztán felvonyít az egyik, mert piszkálja s másik. Esetleg az elsőt még kibírom valahogy, de aztán a második nyávogásnál legkésőbb robbanok. Mint egy piñata, amit  a gyerekeknek sikerült szétverni, és hull belőle az üvöltés és káromkodás estig...  (Wow, ez a hasonlat olyan jó lett, nem?) Folyton a szomszédoktól rettegek, de néha azt gondolom, talán mégse hallanak semmit, mert ha igen, nem létezik, hogy a tíz év alatt még senki ne akart volna segíteni (rajtam nyilván nem, engem az első pillanattól utálni szoktak az emberek, de legalább a gyerekeken).

Isten bizony, próbálom kontrollálni magam, megfeszülök, annyira próbálok rendes lenni. De aztán... Például amikor Mimmó hozza a csizmámat és a kis pénztárcáját, a konyhába, "Anya, még ne nézz ide... tessék!", és nyújtja felém a kis kezével a csizmát (amit nemrég vettem le), tele pénzzel, nagy büszkén, én pedig először leszidom (bár halkan), hogy abban jöttem haza a retkes kispesti utcán, jézusom, menjünk, mossunk kezet... és látom az arcán a csalódottságot, amit aztán egész életemben fel tudok majd idézni, de abban a pillanatban még ez vagyok. A következő pillanatban leülök, hogy megszámoljam vele a kis pénzét, oszlopokba rakjuk, igyekszem szépen, lassan csinálni, de aztán amikor megkérdezi, ebből mit tudna venni, már nincs erőm válaszolni.

Persze vannak ölelgetések is. Sok. "Hékás, gyere ide, mert ha elkaplak, szét foglak puszilni", huncutságok, viccelődések (mert a gyerekeim viccesek is, bizony! Van humoruk, cukik, beszólogatnak, forgatják a szemüket, meg amit el tudsz képzelni). Senkit nem olyan jó megölelni, mint őket, úgy simulnak a karomba, mint a macskák. Pont jól.

De minden egyes reggel, amikor végiggondolom az előző esti produkciómat, azt kívánom, bárcsak megdöglenék, akár ott, az utcán, ahol épp megyek, miközben gondolkodom. A sminkem friss, és van rajtam parfüm, legalább ennyi. Legalább ennyi jár. De aztán rögtön utána arra gondolok, nem halhatok meg, amíg nem villantottam valamit. Amíg nem mutattam meg, hogy én vagyok az anyjuk, igen, aki a legjobban szereti őket, és az ő életük még csodálatos lehet, és mindent megteszek érte, hogy az legyen. És ezt valahogy egyértelművé is kellene tenni. De közben meg folyton azt veszem észre, hogy az ő jövőjük helyett az én jelenem a fontos. Csak tíz perc nyugalmat, és esküszöm, egész hátralévő életemben rendes leszek... de az a tíz perc sose jön el, én pedig egész életemben kergetem, hogy majd utána rendes lehessek... Annyira ironikus, hogy ha a vesémre lenne szükségük, már indulnék is a kórházba, de azt nem tudom megállni, hogy egy napig ne kiabáljak. (De abban a pillanatban, amikor Szotymi felvisít, hogy "naaa, Noééé!", úgy érzem, mintha egy éles kést húznának végig lassan a halántékomon, aztán bele a fülembe...)

Azt nagyon nehéz volt belátni, hogy nem bírom. Hogy ez, amit én csinálok, tulajdonképpen ez a nembírás. Hogy segítségre lenne szükségem, ergo kevesebb vagyok, mint mások, akiknek ugyanilyen körülmények között nincs szükségük segítségre. (Valóban ugyanilyen körülmények között?) Ha valaki azt mondaná, nekem nem való gyerek, azt biztos megtépkedném kicsit, mert nem erről van szó. Nem gyerek nem való nekem, hanem a társtalanság, úgy értem, partnertelenség az élet minden területén. Az nem való nekem. Megőrülök attól, hogy azt kell éreznem, egyedül vagyok a világgal szemben. Sajnos azt hiszem, ez már soha nem lesz másképp, így a lelkemet talán meg se kéne próbálni rendezni, épp csak energiát kéne csiholni valahonnan, hogy a gyerekeim számára ott tudjak lenni, amíg még szükségük van rám. Senki másnak nem számítottam soha annyira, amennyire szerettem volna, nekik viszont igen. Kötelességem lenne őket boldoggá tenni. Most. (Csak az a tíz perc úgy kéne előtte. Hogy meg tudjam meríteni a vödröt, mielőtt locsolnom kell belőle.)

Mert elmúlik.

Az a baj. 

(Most megfogadom, hogy min. 1 napig nem fogom piszkozatolni a bejegyzést.)

*Tudom, hogy ez most durva, de már annyi tanácsot kaptam azoktól, akiknek vagy fogalmuk sincs az életünkről, vagy van fogalmuk és tehetnének is valamit, de az már nem esik jól, hogy bocs, de elég lett. Agyam nekem is van, amivel ki tudom találni, mit kellene csinálni.