Handpan

Szerda reggel

Az aluljáróban egy fiú handpanen játszik. Még nem figyeltem meg, van-e valami rendszer abban, hogy mikor van itt, mindig csak úgy meglepődöm és megörülök neki, de most majd megpróbálom észben tartani, hogy szerdán láttam, és ha jövő szerdán is itt lesz, akkor attól kezdve várni fogom a szerdákat.

Szinte mindennap van lent valami zenész, tehetséges öregek és fiatalok egyaránt. A tangóharmonikát nem szeretem, a Michael Jacksonra táncoló részeg bácsi (OK, ő nem zenész) zavarba ejt, mert sajnálom ugyan, de  annyira kínos, viszont a többiek mind nagyon jók. Például Jana - az éneklő lány -, vagy a gitáros fiú, aki albérletre gyűjt a táblája szerint. Korábban csak sajnáltam őket, amiért egy retkes aluljáróba kényszerültek, ugyanakkor, ha jobban belegondolok, hatalmas közönség előtt szerepelhetnek így. 

Amikor a handpanes fiú elkezd játszani, lelassítok. Legszívesebben maradnék, amíg ő itt van, de persze megint késésben vagyok már így is, nem lehet. Elvarázsol, felszabadít, megnyugtat a zene, ami ott hullámzik körülöttem. Érzem, ahogy olvad le rólam a feszültség. Vajon ez a boldogság? Ő, aki zenél, mindig ezt érezheti, ezt a nyugalmat és szabadságot? Vajon hozzá semmi rossz nem ér el, mert a hangszer közelében már eleve elpárolog minden méreg?

Szerda délután

A másik fiú pont akkor kezd a dobolásba, amikor elmegyek előtte. Jaj, táncolnom kell, táncoljunk! Ja, bocs, most jut eszembe, hogy nem szoktam táncolni. "Úgy táncolj, mintha nem látna senki", hát hogyne. Még egyedül sem tudok úgy lenni, mintha nem látna senki, pedig milyen csodálatos lenne! Hagyjuk is, mert nem állhatok meg. Nem bírok nem ütemre lépni, egyszerűen tudom, hogy felborulna a rend a világban, ha elvéteném a lépést, vagy megállnék, és már itt is a lépcső, rohadtul hosszú lépcső. A teteje felé már azt hiszem, hogy nem fogom bírni, a gyors meneteléstől fáj minden izmom, úristen, de gáz lenne, ha rosszul lépnék, mert begörcsölt a lábam... 

Aztán felérek (vegyük észre a sikerélményt), fél percig se hallgattam a dobolást, de így is felrázott, az utcán is tartom a ritmust egy darabig, csak aztán rájövök, hogy így én most rohanok, pedig ennyire azért nem kell. A nap minden bántása és elutasítása, ami mostanra összeállt és megszilárdult rajtam, mint valami agyagborítás, a dobütésektől repedezni kezd. Egy koppanás, egy repedés. Mire már nem hallom a zenét, lepotyog az egész. Olyan jó, olyan jó, olyan jó. Elvarázsol, felszabadít, felpörget, és közben azon gondolkodom, hogy ő, a dobos vajon boldog-e? Vajon ő is mindig azt érzi, amikor zenél, amit én most, amikor hallgatom? Lehet sokáig így élni, hogy valami ilyen magas fordulatszámon pörög benned, és azt érzed, soha többé nem tud elkeseríteni semmi? (Aztán bő félórával később jól hallhatóan, csilingelve ráköszönsz egy osztálytársra meg az anyjára a csendes utcán, ők nyílt tekintettel visszabámulnak, aztán némán mennek tovább, mint két ökör. Akkor persze már sehol nincs a konga, pedig de kéne...)

Csütörtök reggel

Korábban jövök, mint szoktam. Még csak ballagok lefelé a lépcsőn (ahol tegnap dobszóra masíroztam felfelé), amikor meghallom. Jé, ez most egy ismerős dallam. A handpanes fiú magyar népdalt játszik. Mi is ez... erdőn-mezőn járok én... erdőn-mezőn járok én... Szegény legény vagyok én! Rá kellett keresnem (a Google legalább tényleg a barátom), ahogyan a handpanre is korábban. Hihetetlen, milyen gyönyörű így az, ami nekem amúgy csak egy népdal. (Tudom, szégyelljem magam.) Varázslatos. Mindenkinek hallania kéne. Minden gyereknek legalább. Úristen, most belegondolok, hogy mennyire más lett volna, ha régen énekórán így, varázslattal átitatva is meghallgathattuk volna a dalokat. De talán a gyerekeinkkel még megtörténhet. Történjen. (A Nyúl azt mondja, ő már találkozott handpannel az iskolában egy hangszerbemutatón.)

Ja, Kate Stone-nak ez a videója volt az, amelyben először láttam a hangszert: