Zebra

(Múlt heti dolog.)

Írtam régebben a kutyasétáltatós vénemberről, aki egyszer beszólt nekem az utcán délután, hogy "így kell gyereket nevelni, ez aztán gyönyörű"? Írtam, vagy csak akartam?

A dolog azért háborított fel annyira, mert fogalma sem volt, hogy mi van, csak azt látta, hogy ordítva kergetem Szotymit (ez 2-2,5 éve lehetett), aki átrohan az úton, én utána, aztán elkapom a karját és leszidom.

Ha jobban megfigyel minket, nem pedig csípőből tüzel magyaráz, akkor esetleg elkaphatta volna néhány szavamat, ilyesmiket, hogy "át ne menj!", "vigyázz, jöhet autó!", stb. De nem, pampogni kellett. Én még magamhoz sem tértem az egyik sokkból- nevezetesen, hogy a gyerekemet akár halálra is gázolhatta volna valami -, már ért is a másik, hogy egy idegen beszól nekem ugyebár. Mindkét dolog ott van a rettegéseim első tízesében.

Míg én a szavakat kerestem (mármint olyan szavakat, amelyeket illik kimondani az utcán is), a velünk ballagó ismerősöm máris megmentette a helyzetet azzal, hogy odakiabálta az öregnek, ne másokkal foglalkozzon, hanem azzal, hogy a kutyája után össze legyen szedve a szar. (Mondanom sem kell, gondolom, hogy ezzel a mondattal rögtön duplán simogatta meg a lelkemet.)

Nekem ez az ember addig nem tűnt fel. Mintha akkor láttam volna először - pedig hát valószínűleg több tucatszor találkoztunk már vele. Ezt abból gondolom, hogy azóta viszont szinte minden egyes nap látom. Legtöbbször, amikor hajnalban reggel munkába megyek, egyszerűen bármikor mehetek (elég tág az időintervallum, csak a reggel 6-ot mem sikerül belőni). Utálom, ha mögöttem jön, de én utálom, ha bárki mögöttem, attól egyszerűen úgy érzem, mintha mindjárt elfelejtenék egyensúlyozni... jaj, nem szeretem, na.

Ma előttem ballag jóval, így premier plánban láthatom, ahogy az Üllői úti járda mellé szaratja a kutyáját - oda, ahol mi fagyizásból szoktunk hazafelé menni délután, miközben én árgus szemekkel figyelem, hogy egyik gyerek se lépjen le a járdáról a füves részre, közben a "Vigyázz, kutyaszar, aki belelép, annak már dobjuk is a szemétledobóba a cipőjét" kezdetű, méltán népszerű költeményemet kántálom. (Naaa? Igazam van akkor?) Őurasága most felszedi szerinted? A francokat szedi fel. Kikerülöm őket, ő másodpercekkel később elindult utánam.

Évek óta dédelgettem a kis sérelmemet, hogy igazságtalanul szólt be. Na, most visszaadhatom. Csak meg kell fordulnom. De vajon történik valami, ha rászólok? Aligha. Kibírom, ha válaszol? Ugyan, dehogy, a lelkem egy csúnya pillantástól is ripityára törik.

Ezen gondolkodva állok meg a zebránál,  a lámpa persze piros, nézek jobbra a tekintetemmel a buszt keresve, de busz helyett egy ismerős arc jelenik meg a látómezőmben. Egy olyan apuka még a bölcsiből, aki üdítő kivételként szokott nekem köszönni. Úgy értem, még magától is.

Most is köszön mosolyogva (én visszaköszönök ugyanúgy, mert boldog vagyok, hogy valaki szólt hozzám), siet át a zebrán, majd félúton visszafordul: "Nem jössz?"

"Á, nem, én nem...", mosolygok. Kissé zavarban egyébként, mert a két közeli megállóban álldogál összesen vagy negyven ember, természetesen néma csendben. "Én szeretem a szabályokat, és neked is be kéne tartanod őket", teszem még hozzá gondolatban, de azért szétnézek jobbra és balra. Sehol nem jön semmi, végül is át is mehetnék, ha olyan lennék...

"De zöld", mutat fel a lámpára.

"Ja", mondom vidáman. "Akkor megyek." Még egyszer hátrafordul.

"Amikor először kérdeztem, akkor is zöld volt", mondja grimaszolva, ugyanazon a hangerőn.

Egy pillanatra meghalok, de aztán csak bevonulok a néma tömegbe. Busz sehol.