Évforduló - tudom, hogy meséltem már

Július 19. volt, én pedig Caruséknál, a legjobb barátnőméknél aludtam aznap este. Nem volt túl jó kedvem, de nem voltam halálosan elkeseredve sem. 

Nyilván nem örültem, hogy a Hercegem, akivel három nappal korábban találkoztam legutóbb (a mai napig fel tudom idézni annak a napnak egy csomó részletét, például, hogy utána hazafelé ki mellett ültem a buszon, meg ilyen hülyeségeket) éppen esküvőn van nélkülem. Egy épp olyan hetedhét országra szólón, amilyet mindig is szerettem volna. 

Méghozzá a sajátján.  Mellette ott egy gyönyörű lány menyasszonyi ruhában (MENYASSZONYI RUHÁBAN), aki azt gondolja, ők mostantól örökre együtt maradnak, hiszen imádják egymást. Talán ez volt élete legboldogabb napja.

Én viszont biztos voltam benne, hogy csak az a bizonyos gyönyörű lány hiszi ezt, és már ő sem sokáig, csak amíg az én csodálatos szerelmem el nem mondja neki, hogy ő tévedés volt, valójában csak engem szeret, hiszen engem már őelőtte is szeretett, bizony, sajnos ez van, de szívesen segít csomagolni.*

Szóval nem voltam boldog, de nem is törtem össze. Aznap legalábbis.

Tizenhét éves voltam, és annyira naiv, annyira hittem a szerelmünk erejében, meg sem fordult a fejemben, hogy ez máshogyan is történhet majd. Hevesebben kezdett dobogni a szívem, valahányszor eszembe jutott, hogy talán már holnap bejelenti, hogy el kell költöznünk innen, mert elhagyta a feleségét értem, de emiatt a faluban nem maradhatunk. Majd mélyen a szemembe néz - így álmodtam meg -, és megkérdezi: hajlandó vagyok-e vele menni, és mellette maradni örökre. Én erre átölelem, és könnyek között azt mondom, igen, hát persze! Ezután elköltözünk egy rusnya albérletbe, amit aztán kicsinosítok, miközben az érettségire készülök és a regényemet írom, merthogy a szerelemtől egyszeriben házias is leszek, valamint szuperhős is (ja, meg még szexháziállat is, nyilván). Csak majd miután elvégeztem a sulit, házasodunk össze (HÁZASODUNK ÖSSZE), és kezdem el szülni a gyerekeket, szám szerint négyet vagy hatot összesen (a neveik nyilván régesrégen megvoltak már fejben). Menet közben, legkésőbb az esküvőnk előtt megenyhül az összes szülő meg a teljes pereputty, öröm, bódottá.

"Muhhahha, baszki", mondanám legszívesebben, de azzal megsérteném azt a szegény tizenhét évest. 

Az az esküvő, a 22 évvel ezelőtti csak később lett olyasmi, ami máig azt az egész kapcsolatot szimbolizálja, mert nem az a nap volt a legborzasztóbb számomra. Sokkal inkább az elkövetkező, durván két év, amikor csak hittem sorra a kis kicsikart ígéreteket, és reménykedtem, elkeseredtem, feladtam, majd megint reménykedtem valami félmondata miatt... (Ezt az időszakot egyébként nem úgy kell elképzelni, hogy ábrándos tekintettel hevertem rojtos selyempárnákon és a Hercegemről álmodoztam, inkább úgy, hogy érettségire készültem, miközben Apa, mint egész addigi életünkben, úgy havi 28 napot részeg volt vagy legalábbis ittas, alkalmanként üvöltve kizavart minket a házból, miegymás. Még emlékszem is olyanra, amikor odakint tébláboltunk Anyával és a tesóimmal, én meg arra gondoltam, hogy nem baj, ennek hamarosan vége lesz, mert ha a szerelmemmel élek, ezzel a rettegéssel is leszámolhatok majd végre. De tudom, mindenkinek van keresztje, szóval hagyjuk is ezt a részét.)

Mára ugyan nemigen maradtak érzelmeim úgy általánosságban (felnőttkor ez, vagy depresszió?) - de még most is fel tudom idézni azt az igazi maró, őrjítő fájdalmat, amit átéltem akkoriban. Azt a minden percet átható türelmetlen várakozást (egyébként a középiskola első három évét is úgy jártam, állandóan rá várva, mint aki hosszú betegség után próbálna visszatalálni az életbe). Azt a zavarodottságot: "Istenem, ez nem történhet meg, ugye, hogy nem?" "Ugye nem tette ezt meg velem?" Például amikor azt mondta, szakítottak, majd néhány nap múlva megláttam hazafelé sétálni a feleségét. Vagy amikor pár évvel később megpillantottam óriási hassal... Uhh... ha találkozhatnék az akkori önmagammal, pontosan tudnám, miket mondjak neki. Nem olyanokat, mint Anya ("Ne tedd tönkre annak a szegény nőnek az életét"), nem olyanokat, mint keresztanyám ("Felejtsd el, miért akarnál botrányt?" - bravó!), hanem olyasmit, amit másnak is mondanék ("Édesem, ha ezt megtette veled, ez egy szemétláda. Nem akart téged. Sajnálom, de nem." "El ne dobd az életedet, rohadt jókat fogsz majd szexelni!" "Nem halhatsz meg egy ilyen ember miatt, még csak ezután jön majd a te esküv... ja bocs, feleségül venni mondjuk senki nem fog, de azért lesznek még jobb napjaid, wait and see.")

Úgy illendő persze, hogy az ember hibáztatja magát is. Szóval: tizenhét évesen nekem még fogalmam sem volt semmiről, akkorra ugyanis - tádám - még nem jártam együtt senkivel, és a sulin kívül baráti társaságba is csak akkoriban kezdtem el járni. Nem viccelek. Akkora balfék voltam, hogy el se hiszed (ja, dehogynem. Ha ismersz mostanában, akkor elhiszed). Szóval fogalmam sem volt semmiről igazából, tök alap dolgokról sem, szerintem évekkel le voltam maradva másoktól. Nehéz ezt most elmagyarázni, és nyilván fognád a fejed, ha példákat mondanék, úgyhogy hagyjuk is.

Ő csodálatosan tudott "lógva hagyni", szóval egyszerűen csak nem jelentkezett, elszivárgott, pápá, értsem jól. Az nagyon kemény volt. Aztán jobb lett. De még jó sokáig kerestem mindenhol, mindenkiben.

Néhány évente valahogy összesodort minket az élet pár beszélgetésre, amikor én próbáltam megtudni, miért nem történt velünk semmi végül, ő meg olyan mesterien hümmögött meg hallgatott nagyokat, hogy ha létezne hímezés-hámozás, mint sportág, Magyarország évtizedek óta nem indítana mást a világversenyeken, csak őt. Szinte semmi konkrétumot nem tudtam meg, bár mindig meglepett, amikor elmesélte, hogy innen-onnan mennyi mindent tudott rólam. Soha nem mondta ki, hogy nem szeretett eléggé, sőt, épp ellenkezőleg, mindig csak engem, nyilván, naná. Még el is hinném, ha nem a tettei nem beszélnének hangosabban nála.

Ma már hálás vagyok, hogy túléltem** (és basszus, még az érettségim is milyen jól sikerült), de sose fogok tudni keserűség nélkül visszagondolni rá. Senkinek sem kívánom azokat az éveket - leírom még egyszer: ÉVEKET -, amelyeket úgy töltöttem, hogy minden tömegben őt kerestem ("na, most jön végre?"), minden autózúgásra felkaptam a fejem ("na, most jön végre?"), vagy kishíján kiugrott a szívem, amikor valaki kiejtette a nevét ("na, most jön végre?"). Ő volt az első ember, akit igazi szerelemmel szerettem, és az első, akiben igazán csalódtam (annyira elcsépelt ez a szó, hogy általában nem is vagyok hajlandó használni), aki tökéletesen boldoggá tehetett volna, és helyette - meglepetés! - boldogtalanná tett. (Utána hárman következtek még, mind loptak egy kicsikét a nagy álmomból, míg végül nem maradt belőle, így aztán mostanában már nem álmodozom. Egyszerűen csak alszom.)

Az akkori gyönyörű lánynak lett egyébként igaza, mert azóta is együtt vannak. Ma 22 éve. 

Drága Olvasóim, péntek van (konstans edzésnap), de igyunk egyet ma este a beteljesületlen szerelmekre, és az esküvőről szőtt összes varázslatos álomra, amit cserbenhagyott lányok valaha megálmodtak. 

A jó franc fog most edzeni.

*Dióhéjban a történet: egész nyolcadikban halálosan szerelmes voltam belé, néhányszor beszéltünk, állítólag tetszettem neki, de aztán be kellett mennie valami kórházba, és ott megismerte az új nőt. Három évvel később, májusban találkoztunk újra, de akkor már meg volt szervezve az egész július 19-i esküvő. És nem, nem voltam szerető meg kurva meg ilyesmi, ugyanis soha - érted? SOHA - szóval nem, na... tudod. 

**Ezek ilyen nagy szavaknak tűnnek, de tényleg emlékszem, konkrétan fel tudom idézni az érzést, hogy nincs tovább, én egyszerűen nem akarom folytatni, képtelen vagyok. Igen, Bikaként kicsit betegesen állok a szerelemhez. Álltam, bocsánat.