2019. szeptember 27., péntek

If looks could kill

Tegnap volt egy kérdés facebookon, nem válaszoltam inkább, mert valahogy így szólt, hogy mivel vezeted le a stresszt.

Muhhaha. 

Két válaszom volt, az egyik, ami a kérdezőé is, hogy "semmivel", a másik meg, hogy "beszéd helyett üvöltök", de ezt meg már csak 0nem írja ki az ember, hogy lássák az ismerősei (mondjuk tudják úgyis, mert hallják, de ha nem, akkor pletykából). 

Aztán később eszembe jutott, hogy amúgy mindkét válasz igaz is, meg nem is, mert ott van nekem még a zene is, ami az egyetlen biztos segítségem a túléléshez. Csak munkában tudok zenét hallgatni, de a Spotify nélkül már nem tudnám elképzelni az életemet, múltkor majdnem sírtam, amikor elromlott a fülhallgatóm.

Azt szerintem már meséltem, hogy nagyon nem szeretek viszont új dalokat megismerni, nem tudom, miért szorongok ezektől még olyankor is, amikor pedig már érzem, hogy szükségem van új kedvencekre. Néha azért elfelejtek elkapcsolni egy-egy ajánlatot, végighallgatom, aztán megint, aztán megint, aztán... A Spotifynak köszönhetően mostanában fürdök a jó zenékben, és megismertem egy csomó olyan zenekart, amelyeknek mindig csak a nevét láttam, és hümmögtem, hogy hát igen, őket majd egyszer hallgatni fogom...

Itt van mindjárt a Primal Fear. Még csak szeptember van, de azt hiszem, már hivatalos, hogy a 2019-ben legtöbbször hallgatott dal nálam ez:


A szám egyébként a Heart 1986-os változatában érte el a legnagyobb sikert, megmutatom azt is, mert úgy illik, és mert tényleg az is nagyon-nagyon jó:


A dal eredetije viszont 1985-ben született, és Pamala Stanley nevéhez köthető:




(Én javaslom, hogy fordított sorrendben hallgasd meg a hármat, hogy lásd, amint megszületik a varázslat.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése