Ház

Nem akarok igazságtalan lenni Tetkóssal: emberfeletti, amit csinál, mármint a munkahelyén is, és a háznál is, utóbbinál ügyintézéssel és tényleges fizikai munkával is. Szóval valahol érthető, hogy ránk egy perc ideje sincs, úgy értem, logikával meg lehet érteni... Rengeteg utánajárással találja meg a lehető legjobb lehetőségeket, a legjobb árakat, a legjobb szakembereket, tényleg hihetetlen, amit csinál. Hamarosan bent vannak a nyílászárók is mind. Jól halad. A ház. Vagyis az építkezés. Jól halad.

Nemrég találtam egy akkora parkolót, ahova gyerekjáték lesz beállnom, meg egyáltalán, odatalálnom is, és ahonnan két lépés mind az iskola, mind a buszmegálló. Eddig az okozta ugyanis számomra a legnagyobb gyomorgörcsöt, azért utáltam a költözésnek a gondolatát is, mert ugyan már elég jól megy a vezetés*, és világos, hogy muszáj lesz kocsival lejárnom a buszmegállóig (nem, nem vagyok hajlandó lemondani a napi két óra olvasgatós énidőről, főleg, amíg az ikrek miatt fillérekbe kerül a bérletem), a megállóban 4, azaz négy darab parkolóhely van. Sem annyira spontán nem vagyok, sem annyira jól nem vezetek, hogy ha leérek pár perccel a busz érkezése előtt, és elfoglalták mind a négy helyet, akkor nekiálljak a környéken kocsikázgatni. Ráadásul kedvelt helyi sport, hogy ha valaki az ottaniak szerint rossz helyen áll meg (gondolom, hasonló okokból, mert ezek a keselyűk még az időt is mérik ám), akkor rendszámmal fotózva már pakolják is fel az összes helyi fórumra. Az első alkalommal belepusztulnék, nyilván. Na de ez a parkológond is megoldódott, mert kiderült, hogy a négy helyes parkoló a helyi járat megállójában van - az én megállóm pár méterrel odébb található, a már említett óriási parkolónál. Huhh.

De.

A vezetés rutinná válását, valamint a lakókörülményeinket leszámítva azt hiszem, a költözéssel nem változik meg más az életemben. Ne legyen igazam, persze, de most így gondolom.

Ha te a barátom vagy, mármint tényleg a barátom, akkor nem kérdezel a házról. Ha tényleg annyi kérdésed van VELEM kapcsolatban a köszönés után, hogy mi van a házzal, akkor valójában nem vagyunk barátok, ez legyen világos.

*A következő projekt szövegkiemelővel is elolvasni a KRESZ könyvet újra, mert rájöttem, hogy nekem csak az marad meg.

Varázslat a Váci utcában

Volt nemrég egy olyan hetem, amikor minden napra adódott valami nem mindennapi. Egy kedves ember halála. Egy szeretett, picike embercsoda túl korai születése. És egy tett... 

Az utóbbi időben megint annyira elhatalmasodott rajtam az önutálat, a magam - főleg a testem - iránt érzett undor, hogy egyik napon végre megléptem azt, amire már évek óta készültem, és magam sem értem, miért nem tettem meg korábban. (Pontosabban azt tudom, miért nem tettem meg akkor, amikor kitaláltam: mert nem volt rá pénzem. Azóta viszont már máshogy álltak a dolgok, de én mindig azt hittem, nem lehetek annyira önző, hogy elköltök magamra ennyit. Még akkor sem, ha az önértékelésem megduplázása a tét.)

Na de kezdem az elején. 

Nagyon sokáig nem jöttem rá, miért vagyok csúnya. Egyszerűen próbáltam elemezgetni az arcomat részenként és egészben, és próbáltam is javítani azon, amin lehet, és épp emiatt nem értettem. Nem segített az sem, hogy amikor reggel 30 centiről belenéztem a tükörbe, volt olyan szög, ahonnan elfogadhatónak találtam az arcomat. Az csak egyetlen világításban volt, meg néhány nehezen megtalált szögben, de én bedőltem, aztán nem értettem, hogy ha ott éppen nem láttam semmi retteneteset, akkor miért van undorító, ocsmány, szétfolyt tésztaképem a fotókon? Miért nézek ki úgy egy képen, mintha a sok filctollal megrajzolt dolog között ott lenne egy fej, amit egy hároméves kanyarított oda ceruzával, kis nyomatékkal? Még amikor a legjobban kirittyentettem magam, akkor is csak egy ocsmány, fakó, felfújt lufit láttam viszont a képeken. És ami a legrosszabb: egyszerűen nem fogtam fel, hogy az emberek valószínűleg nem olyannak látnak, amilyennek bizonyos fejtartásokkal látom magam a tükörben, hanem olyannak, amilyen a fotókon vagyok, tehát nem látnak szépnek... Szóval kis megszakításokkal gyűlöltem magam. Ha a külsőmre gondoltam, bármikor el tudtam volna kezdeni a sírást. (Egyébként más dolgok miatt még most is, csak egy fokkal már kevésbé rossz.)

Emlékszem, még itthon voltam GYED-en az ikrekkel, amikor rájöttem, az egyik nagy arcproblémámat a szemöldököm okozza. Sosem volt szép formájú (jézusom, még most is fel tudom idézni az első igazolványképemet), aztán formája ugyan lett, de túl vékonyra szedtem. És itt tenném szóvá, hogy az egyik legaljasabb dolog, amit a nőkkel tehetett a teremtés, hogy míg a szemöldökünket párszor kiszedjük, és sose nő vissza (ellenben néha divatba jön a bozontos, vastag szemöldök, de nekünk akkorra már mindegy), addig a bajuszkánkat életünk végéig szedhetjük-gyantázhatjuk-szőkíthetjük, az istennek nem akar végleg eltűnni. És volt már divat a női bajusz valaha? Na erről van szó.

A szemöldökfestéssel kapcsolatban bármennyi cikket olvastam is el, egy ideig nem merült fel bennem megoldásként, mert még élénken élt bennem, amikor szőke barátnőm a középiskola vége felé elkezdte kihúzni a nagyon világos szemöldökét - feketével. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy nem lesz természetellenes.

Nem tudom már, hogy én kezdtem el böngészni a hirdetéseket, vagy a hirdetés talált meg facebookon, és utána már mindig vissza-visszanéztem az oldalra, de egy napon kacskaringós, elegáns, halványbordó színű betűkkel beírta magát az agyamba egy szalon. Emlékszem, hogy délután a játszótérre mentünk a barátnőmékkel, és pontosan ezen a napon Anett elmondta, hogy megcsináltatja a szemöldökét, méghozzá ott. Akkor ő már jelentkezett, de még nem hívták vissza. Nem akartam hinni a fülemnek. (Mark Zuckerberg, van esetleg valami, amit hozzáfűznél? Vagy valaki?) Anett szemöldökével szerintem semmi baj sem volt, de ő akkor elmondta, hogy amit én szépnek és természetesnek látok, az már a ceruzával megtámogatott eredetije. Amikor a tetoválása után legközelebb találkoztunk, semmi változást nem láttam. Természetes volt,nem túl sötét, tökéletes formájú, a barátnőm arca ugyanolyan szép volt, mint azelőtt.

Ez nagyjából négy évvel ezelőtt történt, azóta tudtam, hogy a megoldás ott van, de mindig találtam valami indokot, hogy miért nem. Építkezés, nem hagyhatom annyi időre az apjukra a gyerekeket, mert csak hisztizne (mármint nem a gyerekek, ők könnyen beletörődnek - Tetkós a leggyengébb láncszem), bár közben mindig mondta, hogy menjek csak, ő még ki is fizeti, ha ezen múlik, hogy ne legyek olyan... amilyen vagyok. Mármint nem kívül, belül. Érted úgyis. Jó, végül is ez cuki tőle.

Egy ideje már ceruzát használtam, találtam jó kis világosbarna árnyalatot, de ébredés után és lefekvés előtt azért csak szembesültem mindig az igazsággal, arról nem is beszélve, hogy Tetkós olyan későn ért haza, hogy sminkben alig látott, szóval csoda, hogy még együtt vagyunk.

Most, nyár vége felé egyedül ültem a konyhában. Gondolom, még szét volt szedve a lakás (tudod, az egyetlen szoba festése miatt - ja, nem hiszed el: még mindig nincs felragasztva az a díszléc, vagy mi), Tetkós meg éppen horgászgatott (mert neki, tudod, ilyen feladatai is vannak szegénynek, hogyaszongya lelki egészség megőrzése céljából rendbeszedni a telken a házat a haverokkal, meg horgászgatni, miközben otthon vár a határozatlan időre szétbaszott lakás), legalábbis úgy sejtem, ettől ment fel bennem úgy a pumpa, hogy amikor feljött a hirdetés, végre kitöltöttem azt a visszahívást kérő űrlapot. (Ez a jelentkezési mód egyébként ajándék utóápolót jelent, csak mondom.)

Az elkövetkező napokban mindenhova vittem magammal a telefont, de nem kellett sokáig várnom, néhány nap után felhívtak, és egyeztettük a dátumot. Jó közelit.

Anett felajánlotta, hogy elkísér. Annyira aranyos volt, mert mindketten a munkahelyünkről rohantunk, de ott volt velem, és utána együtt jöttünk hazáig, és belegondoltam, hogy igazából ez volt az első barátnős programunk, ahol csak mi voltunk ketten, mert eddig mindig vagy a gyerekeinket, vagy a párjainkat vittük.

Az én tetoválásomat egy kedves, de határozott fiatal lány készítette, akinek nem jegyeztem meg a nevét sajnos (ami teljesen normális, mint tudjuk, mert bemutatkozáskor az emberek nagy százaléka annyira figyel, hogy ne rontsa el a saját nevét). Először, azt hiszem, színt választottunk, majd felrajzolta a keretet, ami nekem pont szinte semmi támpontot nem adott, csak nagyjából a formát, aztán kb. 50 perc alatt kész is lett a mű. Kibírható volt, épp csak annyira fájt, hogy el tudjam dönteni, nekem szemhéjtetoválásom (mert azon is gondolkodtam) az életem hátralévő részében biztos, hogy nem lesz. Bár az első tetoválásnál is azt mondtam mondjuk, hogy én ezt még egyszer nem, aztán most, 8 évvel később ott fekszem egy ágyon...

Lesz még egy második alkalom, erre akkor kerül sor, amikor már kialakult a tetoválás végleges formája-színe, és látható, hogy van-e még szükség bármilyen változtatásra - ez a második időpont direkt így van kalkulálva, nagyjából hat héttel az első alkalom utánra.

Tetkós az első napokban Tündének hívott, ezt mindenki rakja össze magában. Akkor egy-két napig nekem is furcsa volt egy kicsit a látvány. Túl sötétnek találtam, de tudtam, hogy ez nem végleges.

Most, nagyjából három hét után már teljesen természetesnek látom, sőt, most meg már túl világosnak is, de ez szintén egy normális dolog, a gyógyulás következő szakasza. Az ezt követő szín lesz a végleges.

Ma már nem utálom az arcomat, legalábbis emiatt nem (találtam rajta mást, ami meg nem is javítható), és ez őrülten felszabadító. Nem érzek undort, valahányszor elmegyek egy tükör előtt. Ez valami hihetetlen megkönnyebbülés, annyira, hogy most meg ettől tudnék sírni.

Említettem, hogy Mimmó bárányhimlős (Szotymi még mindig nem, pedig még flakonból is ivott utána - rajta majd nyilván akkor jön ki, amikor vagy már visszavinnénk őket az oviba, vagy levisszük őket Anyáékhoz - vagy hazahozzuk őket, hogy másnap visszük oviba). Második hete vagyunk itthon, de délutánonként csak ki kell mennünk, hogy hazahozzuk a Nyulat az iskolából, és én, aki évek (évtizedek?) óta nem mentem úgy emberek közé, hogy nem sminkeltem, most simán kapom magam, és kimegyek... Pedig hát az arcbőröm még ugyanolyan... hogy mondják szépen a rondát? Problémás? Az. De ez most valahogy elviselhetőnek tűnik. Van arcom, és ez nagyon boldoggá tesz.

Kivételesen nem verem a fejem a falba, hogy miért vártam eddig (de azért Tetkóssal viccelődtünk azon, hogy ha korábban megcsináltattam volna az arcomat, talán már rég megtaláltam volna az Igazit... talán már feleségül is vett volna azóta...), inkább csak büszke vagyok, hogy léptem. Most azt érzem, minden másra is képes leszek. Hiszen a legegyszerűbb lépés az volt, amikor az űrlapra be kellett írni az adataimat - mégis azt volt a legnehezebb megtenni, mert utána a többi már ment a maga útján: csak fel kellett venni a telefont, amikor hívtak; csak igent kellett mondani az időpontra; csak oda kellett menni (a budapesti közlekedéshez ajánlom személyes kedvencemet, a Moovit alkalmazást); csak fel kellett feküdni az ágyra, és el kellett mondani, milyen szeretnék lenni...

És most... nos hát eléggé jól vagyok a korábbi állapotomhoz képest. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb dolog, amit valaha tettem a boldogságomért.