Olyan régen mentem ki az ajtón utoljára egyedül, hogy az előbb be akartam zárni az ajtót, és nem jutott eszembe, melyik színű kulcs melyik zárba való.

De rohadtul megér ennyit. 

Még a függőben lévő, elbaszott adóbevallásom sem tud annyira felidegesíteni, mint az a gondolat, hogy hamarosan újra emberek közé kell menni. Rettegek, irtózom tőle. (Mármint az oviba és suliba rohanástól délután, amikor vádlón néznek rád és látványosan kimosnak az aulából, mintha azért késtél volna, mert otthon alukáltál... A sok vissza nem köszönés, az állandó szégyen, miközben fogalmad sincs, mi miatt is szégyenkezel tulajdonképpen folyamatosan, de érzed, folyamatosan érzed a feléd áradó megvetést... Úristen, nem is tudom, hogyan tudtam elviselni minden egyes nap.)

Ahh, nem hiányzik. Sírni tudnék, ha eszembe jut, hogy hamarosan vissza kell térnem a vadonba...