Igen, tudom, hogy tudjátok, de azért elmesélem én is, hogy végre hozzánk is megérkezett a hó így több, mint egy hónappal karácsony után.  Ez olyan kicsiben, mint amikor tíz év járás után negyvenévesen kérik meg a kezedet. Szép, szép, DE MÁR KÉSŐ, BAZMEG!

Egyik ismerősöm 18 képet töltött fel fb-re arról, hogy a Dunán, kb. 20 méterre tőle, a ködben úszik két hattyú. 

Egy másik ismerősöm felrakott 5 képet a konyhában tüsténkedő, helyes gyerkőceiről azzal, hogy készül a vaníliapuding, majd 20 perc múlva még 4-et, hogy csokis is lesz.

Egy nagyon kedves, régi barátnőm és párja között 2 éve dúl a szerelem, és hetente többször lefotózzák magukat/egymást, amint egy étteremben valamilyen étel fölött könyökölnek.

Why?

(Jól van, én meg a reggeli kávéimat fotózom.)

Kevés dolog tud annyira felbosszantani, mint amikor a rettenetesen drága időt - amit vagy a gyerekeimtől LOPOK EL, vagy ha véletlenül alszanak, akkor magamtól - tök fölöslegesen PAZAROLOM valakire...

(Meg úgy általánosságban, amikor szarba nem néznek.)

Csak a szokásos

Tényleg nagyon jól vagyok, meg minden, de már kezd a hócipőm tele lenni azzal, hogy nem is tudom, hányadik napja rendre éjjel 2-kor esem be az ágyba. Remélem, ez véget ér őszre, amikor újra dolgozni fogok (igen), és 4:30-kor fogok kelni (max. 5-kor, de akkor elcseszett rohanás lesz a reggel).

És akkor még mindig ott tartok, hogy ma (mármint 18-án) ünnepeltük a 20. hónapot, és a születésük óta általam átaludt éjszakák száma még nem érte el a hármat... (azért írom így, mert nem emlékszem, hogy egy vagy kettő volt).

Szóval mondhatni, problémáim vannak az alvással. Főleg a gyerekek alvásával.

Amúgy ezzel a nagyszabású devizahiteles-mentéssel kapcsolatban csak én érzem úgy magam, mint az öreg néni, akit átsegítettek az úton, pedig át se akart menni?

Ha érdekelne: a ma reggeli kávémban a DVD-lejátszó távirányítója volt. 

Tegnapelőtt elmentünk sétálni a gyerekekkel hogy megmutassam a világnak az új kabátomat levegőzzünk kicsit. Épp egy lépcső meg egy autó között próbáltam lavírozni az ikerkocsival meg a Nyúllal, amikor szembejött velünk egy férfi - kicsit hasonlított a futárhoz, aki korábban meghozta a kabátomat, egy másodpercre még az is megfordult a fejemben, hogy ő az.  Amikor odaért hozzánk, kedvesen megszólított (innen tudtam, hogy nem a futár, mert ő mindig úgy néz, mintha legszívesebben agyba-főbe verne, és nem is beszél, ha nem kérdezem. De még akkor se mindig).

"Megkérdezhetem, mennyi idősek?"

"Tizenkilenc hónaposak."

"És mikor beszélnek már?" - ez úgy hangzott, mintha az elmúlt hónapokat nálunk töltötte volna, várva, hogy végre megszólaljanak a gyerekek. Picit fel is bosszantott.

"Már beszélnek!" - vágtam rá csodálkozva, hogy ezt nem tudja. 

Összezavarodtam. Ez most ki akar rabolni? Gyorsan végiggondoltam, hogy mi van nálam. Basszus, az új telefonom a felé eső zsebemben! Megvan még? Meg. Jó. Neki egyébként pár ezres volt a kezében. Most rabolta volna? Velünk mit akar csinálni???

Közben mindketten haladtunk előre, tehát mentünk el egymás mellett, de visszafordulva még azt mondta mosolyogva, miközben az égre mutatott:

"Itt a tavasz! Meglesz még ennek a böjtje!" 

"Bizony!" - feleltem, és még mindig úgy össze voltam zavarodva, hogy annyit se mondtam: "viszlát". (Pedig még a nénitől is mindig elköszönök, aki a pékség előtt abban a reményben dicsérgeti a gyerekeket, hogy veszek tőle melltartót vagy zoknit. De őt már megszoktam.) És már a következő másodpercben nagyon szégyelltem, hogy nagy zavaromban ELFELEJTETTEM KEDVES LENNI. 

11:01

Mostantól 3 órán belül megjön a futár. Az utóbbi időben ő tett boldoggá legtöbbször.

Ma reggel úgy ittam meg a kávémat (miután kétszer melegítettem újra), hogy a háromból kettő gyerek az emeletes ágyon rohangált körbe-körbe, én meg kávésbögrével a kezemben az ágy mellett futottam oda-vissza, hogy elkapjam, aki esetleg átborul a korláton.

És igen, ma is volt a kávémban két legó.