Ma már volt itt Luke Wilson, most meg Owen Wilson*... Végre legalább egy kicsit érzem, hogy engem is szeretnek odafent.

*Középkorú, apukafrizurás apukaként mondjuk eléggé lehangoló látni.

Néztem egyik nap az ÉNBP-t (bár helytállóbb kijelentés az, hogy ránéztem a tévére, amikor az ÉNBP ment), valami csaj fetrengett a Dávid ágyában, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a szívem, merthogy "Úristen, azt a konnektort az ágyról BÁRKI elérheti, és nincs benne védődugó!"

A kínai horoszkóp szerint az év vége anyagi fellendülést hoz számomra. Mivel akkor megyek vissza dolgozni, most hajlandó vagyok hinni ebben :-D

Mesés esküvőről, plasztikai műtétről és a karrierálmom megvalósulásáról mondjuk nem írnak, de arról se, hogy meghalok idén, szóval nincs veszve semmi.

Van egy távoli ismerősöm, aki valahányszor - szökőévente - megkeres, mindig rákérdez, hogy írtam-e már valamit. Borzasztóan jó érzés, hogy hisz bennem. Ja, merthogy nem adtam fel, dehogyis :-) Igazából eddig is minden annyira az általam elképzelt sorrendben és időben történt velem, hogy az félelmetes. És van még néhány nagyobb dolog, amit ennél is későbbre álmodtam meg.

Tegnap pont azon gondolkodtam, hogy velem akkor szoktak rendkívüli és izgalmas (pozitív) dolgok történni, amikor ilyesmi az időjárás.  Meg olyankor,  amikor már annyira (tehát ennyire) a padlón vagyok, hogy a kedvemnek egyszerűen nincs más választása, mint javulni,  mert rosszabb már nem tud lenni.

És akkor, amikor épp indultunk az oviba -késésben, persze -, felhívott egyik tesóm, és azóta valahányszor eszembe jut a beszélgetés, izzadni kezd a tenyerem.

És egy dalrészletet énekelgetek folyton: "Majd ha nékem sok pénzem lesz..."

Fú... :-)

Remélem, nem fogom elfelejteni a mostani történéseket, mire leírhatom... most se időm, se erőm. Nem jó. És életemben először megbukik az - általam egyébként határozottan gyűlölt - elmélet, amely szerint mindent lehet, csak akarni kell. Most egész egyszerűen gyakorlati akadályok vannak, lehetetlen - igenis az - változtatni. Tudom, hogy csak ideig- óráig tart ez az állapot, mert a gyerekek hamarosan lesznek annyira értelmesek és ügyesek,  hogy egy magasabb önállósági szintre lépjek, de most még nem. Borzasztó szembesülni azzal, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok megoldani egyedül mindent, és csak még rosszabb attól, hogy úgy érzem, emiatt mentegetőznöm kell a világ előtt.  "Nem, nem, esküszöm, nem vagyok tunyacsáp, csak annyi velem a probléma, hogy
- mindössze két kezem van és
- nem tudok teleportálni. És tudom, persze,  hogy ez is nagy baj és minek akartam ennyi gyereket akkor - DE LEGALÁBB NEM ÉN TEHETEK RÓLA."

És nem vagyok lusta, bármennyire is ezt hiszitek, de egyszerűen annyira méltatlan ez a helyzet, annyi aljasság történik, annyira semmibe vesznek, hogy gyakran úgy érzem, az őrület határán vagyok, hogy képtelen vagyok a következő mozdulatra, következő napra. Ha a gyerekek nem lennének, valószínűleg elfelejtettem volna már, hogyan kell mosolyogni.

Ugyanaz a görcs a gyomromban, mint egész gyerekkoromban.

Hányingerem van.

Tudom, hogy lesz jobb, és azt is, hogy mikor, csak addig ki kell húzni valahogy.

Kussolni kell, és akkor elviselnek. Úgy ki lehet húzni valameddig. (Tegye fel a kezét, aki leélt mondjuk 2-3 évet úgy, hogy folyton kussolt, amikor amúgy mondani szeretett volna valamit. És rettegtél azért, vagy így nem volt mitől? A gyomorfekélyed hogy van?)

Annyira hiszek benne, hogy boldog leszek egyszer, de most úgy érzem... á.

Február...

Hamarosan hét éve lesz, hogy megismertem, de valószínűleg sosem fogjuk már megtudni, hogy végül is 17-én vagy 18-án volt 2008-ban az a bizonyos koncert.

Amúgy lehet valami abban, hogy a hetedik év meghatározó a kapcsolatban, és nagy (wtf? Inkább "még nagyobb") az esélye a szakításnak, mert mi is ebben az évben szakítottunk legtöbbször. 

A szultán új ágyasa