Állatorvosnál

- Hogy hívják a kiskutyát?

- Sándor. A testvére, aki otthon van, ő Borbála.

- Komolyan??? A mi macskánknak is az a második neve! Bolha Molli Borbála!

Jó, lehet, hogy semmi különös, de nekem ez olyan helyzet volt, tudod, amire azóta folyton visszatérnek a gondolataim, hogy basszus, hülyének néztek vajon?

🙈😄

Család

 Azt már meséltem, hogy elköltöztünk, de azt szerintem nem, hogy azóta majdnem a duplájára bővült a családunk. Évente egy-egy fő csatlakozott hozzánk, és a gyerekekkel - különösen Noéval (aki olyan nagy már, hogy nem tudom többé Nyúlnak nevezni) - egyetértünk abban, hogy ezt a tendenciát kívánjuk folytatni (Tetkós nem ért egyet, ezért aztán vele nem beszélünk ilyesmiről. Itt jegyezném meg, hogy a tavaly érkezett családtagot ő mutatta be nekünk, az idén érkezettet pedig egyenesen ő hozta a háztartásba.)

Úgy döntöttem, mindannyiuk történetét el fogom mesélni, de most csak megmutatnám a négy szívünkcsücskét, akikkel sokkal teljesebb és boldogabb lett az életünk. Nagyon büszke vagyok rájuk is, Tetkósra is és a gyerekekre is, akik olyan szépen bánnak az összes jövevénnyel, mintha valóban a testvéreik lennének. Azaz... attól sokkal szebben, mert egymással eléggé csúnyán tudnak viselkedni.

1. Cukcsi

Érkezése: 2020.12.09.

2. Slash

Érkezése: 2021.06.18.

3. Tesla

Érkezése: 2022.10.22.

4. Apolló

Érkezése: 2023.05.23. (Teknősök világnapja)

Sajnos azóta, hogy ezt a bejegyzés elkezdtem írni, eggyel kevesebben vagyunk, az én lelkem pedig újra haldoklik.

Egy

Ma reggel veszteségíze volt a levegőnek. 

Semmilyen érzésem nem volt, de ez így konkrétan megfogalmazódott bennem, játszogattam vele, megjegyeztem, gondolom, hogy egyszer majd leírjam. Még az automatás kávé is eszembe jutott, mert amikor legutóbb elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt, többször is ittam kávét a kórházi automatából, mintha attól minden rendben lenne. Na, pont ilyen volt a levegő akkor is. (Ugyanilyen őszi nap volt, most döbbenek csak rá.) De mindegy is, mondom, ez egyszerűen csak egy mondat volt az agyamban. Az akkori, sok évvel ezelőtti baljós felhő újra körülöttem lebeg már egy ideje, sötétszürke, szívet bénító gáz, az él-még-de-már-nem-menthetem-meg, ezúttal azonban igyekeztem, hogy ne engedjem át magam neki.

Terveket gyártottam, ahogy a többiek is, hogy mi majd csakazértis, tudod. Mi majd hazahozzuk, hogy az utolsó napjait az otthonában tölthesse, mondtuk, de valójában ezt gondoltuk: hazahozzuk, és addig tömjük gyógynövényekkel, míg újra olyan daliás nem lesz, mint húsz évvel ezelőtt. Aztán egy szép napon - mondjuk jövő ősszel - besétálunk vele oda, azokhoz, akik most kezelték, ők eldobják a sztetoszkópot és döbbenten kapaszkodnak meg valamiben, úgy néznek majd, mint akik kísértetet látnak és azt hebegik: "Jézusom, hát maga él? Hiszen ez... de hát... mégis hogyan?"

Ő majd csak szerényen vonogatja a vállát, de mi fölényesen kicsapjuk az aduászt, hogyaszongya: természetes módszereket kerestünk, mint amilyen például a zsurlótea.

Napi hat csésze zsurlótea. 

Napi hat csésze... Mégis ki a jó franc iszik hat csészényi zsurlóteát egy nap? Még egy egész élet alatt se. 

Feketeretek csepp. Tudod, mire való? Elmondom. Semmire. Viszont tömény retekíze van, ami egészen bizarr, ha kockacukorra csepegteted. Napi 21 csepp vacsora után, aztán várhatod a csodát. Végül is ki tudja, mi lett volna, ha adhatjuk neki továbbra is, mert nem kerül át a covid osztályra, ahol már nem látogathatjuk.

 A rosszabb napokon - például azután, hogy végre én is megtudtam a tényleges diagnózist, vagy mondjuk ma - nyoma sem volt a felhőnek. Inkább egy nagy, lapos követ éreztem a mellkasomban, olyan nehezet, hogy ha nem kapaszkodom össze azokkal, akiknek szintén jutott belőle, elesek és sosem állok fel. De ők itt vannak.

Ma reggel átfutott előttem egy macska a szerpentinen. Sose volt még ilyen, a macskák óvatosak, szépen várnak az út szélén, de ez gondolt egyet, és kirohant elém. Majdnem elütöttem.

És még akkor se gondoltam semmire, hihetetlen, nem? Nem gondoltam, hogy ez jel, érted, hogy nini, egy macska, ő meg nagy macskás, csak nem..? Nem gondoltam ilyesmire.

Lássuk, mi is történt még, ami esetleg...

Ma magassarkúban mentem. Halványan most már rémlik, hogy legutóbb valami rossz történt, amikor ezt viseltem, de reggel csak az járt a fejemben, hogy ez illik a kabátomhoz. Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan ezekben a nehéz időkben? 

Amikor reggel megláttam, hogy Dzidze hív, akkor persze már rögtön tudtam, ahogy ő is tudta pár perccel korábban, amikor látta, hogy a doktornő hívja.

Hogy ma hajnalban.

Nem. Nemnemnemnemnem, ezt válaszoltam neki. Egész nap azon gondolkodtam, mikor történhetett pontosan: amikor odabújtam a macskához az ágyban? Amikor lefőtt a kávé, amikor megsimogattam a kutyát, vagy amikor pizsamában ránéztem a mikrón az órára, és azt gondoltam, ha ebben a percben felszállnék a buszra, még pont nem késnék el? Mikor? Miért nem dobbant akkor egy óriásit a szívem, hogy biztosan tudjam, igen, most volt az utolsó lélegzetvétele, hogyhogy nem éreztem, hogy a büdös francba nem éreztem semmit? Aztán este megtudtam, hogy még jóval korábban, még alvásidőben, talán amikor a macska beugrott az ágyamba. Újabban nem szokott velem aludni, de talán most azért jött, hogy megelőlegezze a vigasztalást.

Nem bírom ki.

Nem bírom.

Nem.

Gyere vissza.

 LCD: "Ma vagyok negyvenegy és fél éves. Remélem, kapok egy fél tortát."

Anya: "Hát ez eszembe sem jutott... Annyit tudok mondani, hogy egy ideje már a negyvenkettest ikszeljük a lottón."

Napindító

Látom, ahogy a gyönyörű, sárga kamion betolat a Penny raktárába.

Én az előbb képtelen voltam 20 centivel közelebb állni a fehér autóhoz a parkolóban. * **

*OK, lehet, hogy megpróbálhattam volna, de épp arra sétált valaki. Hajnali fél 7-kor, érted. Arra sétált.

**"Piacon vetted a jogsidat?" "Az ilyennek minek autó, járjon gyalog." Stb. Tudom.

Nem, a jogsimat 24 évvel ezelőtt vettem az autósiskolában sírnivalóan sok pénzért (majd újracsináltattam, amikor ellopták, és amikor lejárt - újabb sírás -, és nem nagyon használtam egy évvel ezelőttig).

 ...

Ezt a bejegyzést régebben írtam, azóta folyamatosan arra kényszerülök, hogy a focipályányi parkoló helyett a kicsibe álljak (ahol általában már csak egy hely van), úgyhogy már egész jól megy, kop-kop-kop.

Múltkor pedig kiléptem a komfortzónámból: felvettem egy csajt, akit látásból ismerek, mert láttam, hogy cipekedik. (Mindig egyszerre - az utolsó pillanatban - érünk az iskolába a gyerekekért, és úgy sajnáltam őket, amikor láttam, hogy ballagnak hazafelé.) Azt hittem, ő is fent lakik a hegy tetején, és baromi sokat segítek rajta, de nem, kb. 200 méter múlva szállt ki, mert még az emelkedő elején lakik, csak ezt nem tudtam. 😀

Nem baj, azért hazaérve megünnepeltem magam és énekelve körbetáncoltam a nappalit. Nem azért, mert rendes voltam valakivel, hanem mert meg mertem szólítani valakit, pedig még csak nem is volt muszáj.

Amint látod, nem változtam.

Bikinini :)

 Néhány hete vettem a Hádában egy bikinialsót, ami annyira cuki és tökéletes szabású volt, hogy egyszerűen nem hagyhattam ott. Múlt héten elmentünk nyaralni, imádtam.

Tegnap nem akartam bemenni a Hádába, isten bizony, de amikor beértem a Sugárba, valami hívott a másik irányba, mint ahol dolgom lett volna (megvan! Az 50%-os matrica a kirakaton, annak a hangját hallhattam), úgyhogy csak betértem megint.

És anélkül, hogy kerestem volna, megtaláltam a bikinialsómhoz tartozó melltartót. Úgy értem, nem egy olyat, ami illik hozzá, hanem AZT. Nem volt tervben, hogy bemegyek a próbafülkébe, de aztán csak nem bírtam ki, és láss csodát: miután egymillió fürdőruhát és bikinit próbáltam fel ezen a nyáron kétségbeesetten, eeeeez, ez a kis turkálós tökéletesen állt. 

Jaj, ne is törődj velem, ezek örömkönnyek...

(A bikinit Szotymi hívta bikinininek, amikor még picike volt.)

A meghívás

Még a macskám ivartalanítása előtt, tavasszal párszor láttam nálunk egy érdekes cicát. Olyan a színe, mintha egy fehér macskára ráöntöttek volna egy bögre tejeskávét, a szeme pedig világoskék. (Gondolom, valakijének valamikor volt egy liezonja egy sziámival.)

Néhány napja újra megjelent és úgy tűnik, elég jóban vannak, legalábbis szerintem keresi őt a macskám, amikor kimegy, aztán általában kergetőznek, de van, hogy csak együtt üldögélnek a raklapokon. 

A macskám szereti azzal idegesíteni a kutyánkat, hogy kimegy a kapu alatt, aztán visszafordul és várakozón néz, mintha nem tudná, hogy a kutya nem mehet ki utána (szóval pont úgy szívatja a mostohaöccsét, mint egy olyan kislány, aki féltékeny a kistesójára). Tegnapelőtt is ezt csinálta, az idegen macska közben ült az út másik oldalán az erdő szélén, és kifürkészhetetlen arccal nézte a jelenetet. Máskor a macskám visszajön és játszik tovább a kutyával (egyébként nagyon jó nagytesó), de most, hogy ott volt a barátja, kint maradt vele. Mondtam neki, hogy egyszer elhívhatná hozzánk a kékszeműt, még akár kajálni is, hogy megismerkedjünk.

Tegnap este, amikor felmostam, kipakoltam a kutya és a macska tálkáit a teraszra, majd takarítás közben arra lettem figyelmes, hogy a kékszemű ott van és éppen a kínálatot mustrálja. (Aztán, amilyen hülye vagyok - hisz ismersz -, ahelyett, hogy hagytam volna enni, elkezdtem ciccegni neki, hogy odajöjjön és megsimogathassam, de persze nem jött oda, viszont el se szaladt, csak elvonult.)

Tetkósnak ne mondd el, de szerintem lesz még egy macskánk nemsokára.

 Tetkós: "Zoé!"

Noé (fentről): "Igen?"

Tetkós: "Nem te!"

Noé: "Megyek!"

Pont a babakocsis anyuka mellett van állóhely a buszon*. A kocsiban ülő gyereket olyan kétévesnek tippelem, de csak a végállomáshoz közeledve nézek rá, akkor látom meg, hogy kislány, csupa rózsaszínben. A bátyja öt év körüli lehet. Folyamatosan csipognak, be nem áll a szájuk. Az anyukájuk párszor rászól a kisfiúra, hogy maradjon csendben, de egyébként türelmes és csendes. Még azt is tökéletesen, öt másodperc alatt kezeli le, amikor a kisfiú kimar a testvére kezéből valamit és ezen összevesznek. Kis vonyítás a kislány részéről, anyuka csendesen (!) rendet tesz, ennyi.

Ez egy ilyen normális család.

Épp végiggondolom, hogy az őrjítő hátfájásom ellenére is viszonylag kellemes az utazásom, hiszen az ablaknak tudok dőlni, nem baszogat, nem néz rám és nem ér hozzám senki, amikor nyílik az ajtó, és felszáll egy újabb babakocsis anyuka, tehát elbúcsúzom a jó kis állóhelyemtől, és onnantól jobban szorítom a táskámat, mert már nem vagyok védve minden oldalról.

Az újonnan érkezett anyuka babakocsijában egy egy év körüli baba sztoikus nyugalommal eszeget egy almát. Leírom máshogy is: a baba ül a kocsiban, mégis nyugodt és csendes.

KÖVETELEM, HOGY VALAKI MONDJA MEG, MIVEL SZEDÁLJÁK AZ ILYEN KICSIKET, HOGY NEM ÜVÖLTIK VÉGIG A BABAKOCSIBAN TÖLTÖTT IDŐT!

(Vicceltem, nem kell elárulni. Nekem már késő.)

A testvérpárt nagyon érdekli a kis jövevény. A kislány elkezd beszélni hozzá (innen tudom meg, hogy az új babának almája van, ekkor nézek rá először - mert látod ENNYIRE rendes vagyok, ENNYIRE nem bámulok meg senkit), aztán beszélgetnek róla az anyukájukkal, majd megint a babához próbálnak beszélni. 

Nem nézek oda, ezért nem látom, hogy az almás baba anyukája reagál-e valamit, a maszk miatt meg hallani se hallom (valamint azért, mert szerintem amúgy se hallok jól).

A végállomásra kanyarodik a busz, a testvérek búcsúzkodni kezdenek: "Sziaaa, baba! Sziaaa!" A baba nem válaszol, így a kislány levonja a következtetést: "Ő még piszi", mondja a tesójának.

A kisfiú hátranéz, vet még egy pillantást ő is a babára: "És szuki", teszi hozzá.

*Amúgy ez a busz már nem az a busz.

 Én: "Úgy döntöttem, ne várjunk tovább, vegyük meg a gardróbszekrényt jövő héten. Tudom, hogy kicsit drága, de majd megoldjuk valahogy, a sulira már úgyis bevásároltam, más nagy dolog meg nem annyira sürgős most."

Fogam: *letörik

Mind a fogyókúrám, mind az őrületes megfiatalodási törekvéseim (amelyeket nem annyira az esélytelenek nyugalmával, mint inkább az esélytelenek kétségbeesésével csinálok) azzal járnak, hogy borzasztóan sok vizet kell innom. Úgy értem, az igényeimhet képest. Korábban meg nem mertem volna kockáztatni, hogy az elalvást megakadályozó kávémon kívül mást is igyak indulás előtt, most C-vitaminos-kollagénes vízzel kezdek... és most már tényleg azt tudom mondani, hogy egy wc-ben szeretnék lakni, ami lehetőleg csak az enyém.

Kalandokban teli életemben a mai napon újra kiléptem a komfortzónámból, és megkockáztattam, hogy szégyenszemre kidobnak a Kökiből reggel 7-kor, de be kellett rohannom, különben bepisiltem volna a munkába vezető úton. Mondjuk már úgyis elkéstem, tehát nem volt miért sietni.

A mosdóból kifelé jövet a What a feeling szólt.

Hát igen.

Lottó

Ez olyan aranyos történet, de mindig elfelejtem elmesélni.

Apa múltkor elment lottót venni. Kért egy ötöst és egy hatost, egyheteset. Aki kiszolgálta, 3 db lottót adott neki, mert úgy értette, egy ötös, egy hatos és egy hetes (vagyis skandináv) lottót kér.

Apa pedig nyert. A skandináv lottóval. (Persze csak minimális összeget, de nem ez a lényeg.)

Olyan régen mentem ki az ajtón utoljára egyedül, hogy az előbb be akartam zárni az ajtót, és nem jutott eszembe, melyik színű kulcs melyik zárba való.

De rohadtul megér ennyit. 

Még a függőben lévő, elbaszott adóbevallásom sem tud annyira felidegesíteni, mint az a gondolat, hogy hamarosan újra emberek közé kell menni. Rettegek, irtózom tőle. (Mármint az oviba és suliba rohanástól délután, amikor vádlón néznek rád és látványosan kimosnak az aulából, mintha azért késtél volna, mert otthon alukáltál... A sok vissza nem köszönés, az állandó szégyen, miközben fogalmad sincs, mi miatt is szégyenkezel tulajdonképpen folyamatosan, de érzed, folyamatosan érzed a feléd áradó megvetést... Úristen, nem is tudom, hogyan tudtam elviselni minden egyes nap.)

Ahh, nem hiányzik. Sírni tudnék, ha eszembe jut, hogy hamarosan vissza kell térnem a vadonba...

Tripla hátas

(Érzékenyebb gyomrúak kérem, itt hagyják abba az olvasást. Köszönöm.)

A Nyúl köhög kicsit és már folyik az orra annyira, hogy ne menjen iskolába (ez egyébként az iskola kifejezett parancsa kérése is mindenki felé). Öcsém és Anya azt mondta, vigyük le hozzájuk, ne egyedül legyen itthon, így aztán Tetkós ma oda fogja vinni, mivel épp abban az irányban lesz dolga reggel. Egyébként elkésik majd, mert beáll az Üllőin a dugóba, de az csak három óra múlva lesz, most hajnali 5 óra van, a kajáim dobozokba téve, a kávém a csészében gőzölög, a fürdővizem kiengedve, az ikrek heti ruhája kikészítve, és ugyan fél 7-re akartam beérni, amit tudom, hogy már nem fogok, mert még hajat kell mosnom és bérletet vennem, ettől függetlenül úgy érzem, minden sínen van.

Aztán pont, amikor belépnék a fürdőbe, hogy királylánnyá változzak, a folyosó másik végén megjelenik Szotymika.

"Sziaaa, pisilni kell?"

"Hányingerem van."

Ja, hogy az. Készségesen odanyújtom a lavórt, és közben azonnal újragondolom a napot. A Nyúl megy Anyáékhoz, az ikrek maradnak itthon velem, bevonzottam a szobafogságot, sallala. (Az utóbbi időben annyira tetőzött az emberundorom és annyira kimerült vagyok, hogy karanténért imádoztam.) Megmosdatom Szotymit, aztán visszakísérem a nappaliba. Azt mondja, fáj a hasa, így leülök mellé, elkezdem keresni a telefonomon, hogy mi minden lehet az ok. A két kicsi a kanapé egyik végén, a lábuknál most épp Tetkós, mint a család kedvenc kutyája, én meg ott üldögélek közöttük, boldogan olvasgatva.

(Itt most kicsit ki kell fejtenem a jelenlegi alvási körülményeinket, amelyek, tudom én, eléggé putrisan alakulnak így a költözés előtti hónapokban. Szóval miután az ikrek kiságyait elvittük innen, úgy alakult, hogy a Nyúl aludt a szobájában, az ágyában, a másik kis szobában én az ikrekkel a régi franciaágyamon, Tetkós pedig a nappaliban a kanapén. Egy hete azonban lomtalanítás volt, én kidobattam végre a rozoga ágyat, így most lett egy szobánk, ahol kényelmesen lehet végre legózni, ellenben úgy alszunk, mint a vándorcigányok, mindig ott, ahol sikerül. Elvileg az ikrek és én a kanapén, Tetkós a padlón - valamelyiken -, a Nyúl az ágyában. Néha belealszom mellette a Harry Potterbe, de akkor valamelyik iker biztos, hogy a keresésemre indul éjjel, és ilyenkor hárman ébredünk az egyszemélyes ágyban reggel. Úgy volt, hogy azonnal megrendelem az új emeletes ágyukat, már ki is néztük, de aztán a beszerzést el kellett halasztanunk. Sebaj, rosszabb is lehetne.)

Szotymika hasfájása erősödik, pár perc múlva már egész ijesztően panaszkodik. Összegömbölyödik. Aztán felül.

"Mi a baj?"

"Hányni kell."

Faszom... Hol a lavór? Ó, a fürdőszobában... 

"Futás!"

Felkapom, átemelem őt Mimmón, majd Tetkóson ("Istenem, csak ne most!"), ledobom a padlóra, hogy siessen, amíg én is átlépek Tetkóson. Ha leteszed a gyerekedet a földre a hányás előtti pillanatban azzal, hogy fusson nagyon gyorsan - nos, az egy ilyen esetben nem tűnik átgondolt döntésnek. Szotymi kiszalad a folyosóra, de már hallom is, hogy... nem ér ki a fürdőszobáig. Ajjaj, el fog esni, el lell kapnom..! A kanapéról leugorva még épp látom, ahogy a lányom elcsúszik a folyosón, de ezalatt sem hagyja abba a hányást, közben felkászálódik valahogy, de hogy hogyan, azt már nem figyelem  mivel közben én is odaérek lendületből - és hussss! Még fel sem fogom, már koppan is a tarkóm a padlón. Ó, a kurva életbe, ez most tényleg megtörténik? Lehet egyáltalán ekkorát esni? Tetkós, gondolom, itt már teljesen éber, mert mond valamit, mire én közlöm, hogy mindketten elcsúsztunk a hányáson. Azt hiszem, ekkor kezdek el sírva, visítva röhögni. Mimmó is felébred, ott áll a nappaliban és kacag, miközben én szánalmasan eláztatott pizsamában, büdös csimbókokkal a hajamban beemelem Szotymit a kádba (az én nyugtató fürdővizembe ugyebár).

A Nyúl is ébren van: "Undorítóak vagytok!", szól ki a szobájából, aztán becsukja az ajtót. Tetkós, aki az előbb még velem röhögött, most bölcsen halottnak tetteti magát. Nem úgy Mimmó: épp azon gondolkodom a fürdőszoba előtt, hogy hogyan és mivel kezdjek bele a zsúfolt helyiség kitakarításába, amikor meglátom, hogy a szemközti parton valami megvillan a fiam szemében. Basszusbasszusbasszus... Nem tudom, kiáltom-e, hogy "Ne!!!", vagy már nincs rá időm, de mindegy is: Mimmó nekifut, majd egy másodperccel később ő is hanyattvágódik a mangódarabokkal dúsított, fél folyosót beterítő tócsában. Bömböl. Felkapom, levetkőztetem, bepattintom a kádba Szotymi mellé. Mindkét gyerek kábán üldögél a vízben, én közben összekapom valahogy a folyosót (annyira megnyugtat a Domestos szaga!), aztán kiterelem őket a konyhába, amíg felszárad a padló. Végre nekem is van időm megfürödni. Úgy döntök, hajat majd később mosok, de aztán belepillantok a tükörbe, amikor már mennék a dolgomra, és rájövök, hogy... nos, hát, hogy ez nem megkerülhető most.

Egy óra múlva már minden rendben, a hajam sima és illatos, de a nap folyamán többször is úgy vihogok hosszú percekig, mint egy idióta.

Szotymika fél napig fekszik, kora estére már gyakorlatilag semmi baja. A nap nagy részében amúgy nyugalom van és egyetértés, egész jól elvagyunk. (Megtanítom malmozni, játszunk Undi Gusztival, ami sehol sincs a hajnali produkciónkhoz képest.) Leszámítva, hogy késő délutántól azért nyíszognak, mert ki akarnak menni. Az emberek közé, érted.

A tízmilliószoros napot azt hiszem, kimaxoljuk, legalábbis remélem, hogy a rengeteg röhögés számít.

Én a fogyókúrám második napján: "Minden a legnagyobb rendben, tartom az általam meghatározott kereteket. Mindent összekészítettem, tökéletesen felkészültem. Vettem harisnyát is, hogy ne fázzak. Boldog vagyok, erős vagyok, nyugodt vagyok. Minden a legjobban alakul, nem fogom hagyni, hogy bármi is kizökkentsen a nyugalmamból."

Gyümölcstartályos kulacsom (8 dl): *a teteje felpattan és az összes víz kiömlik belőle a buszra, a KÖKI lépcsőjére, a könyvemre, valamint a teljes ruházatomra.

Könyvem: *kétszer nagy koppanással kiesik az ölemből, miközben ezt írom.

Eljött az az idő, amikor Tetkós nyugodtan ihat vendégségben, mert úgyis én vezetek hazafelé.*

Nem is tudom, hogy ennek a bejegyzésnek a Bizalom, a Meggondolatlanság vagy az Őrültség címet adjam... vagy várjunk! Legyen a címe Büszkeség, mivel lassan kihúzom a Miért gondolom, hogy kevesebb vagyok másoknál c. listámról az egyik dobogós tételt. Mondom, lassan.

De akkor is.

Szinesztézia 2.

Ákos a Konyhafőnökben Róka Adrienne-nek: "Ízeket akarok látni!"

Szinesztézia

Pár napja feltűnt, hogy az egyik panelháznak az Újhegyin pontosan olyan színe van, mint az írós-citromos tusfürdőm illata.

Nem is tudom, miért nem vettem észre eddig.

A kedvenc részem a napban az, amikor reggel annyira sietek, hogy inkább már nem rohanok vissza hatodszor is a mosdóba, ezért aztán másfél órán keresztül pisilnem kell, de amikor kiérek a buszmegállóba, pont az orrom előtt megy el aza tetves kurva busz, és tíz percet várok a fagyban* a következőre.

Vicceltem, nincs kedvenc részem.

*Persze reggel mostam hajat.

Ház

Nem akarok igazságtalan lenni Tetkóssal: emberfeletti, amit csinál, mármint a munkahelyén is, és a háznál is, utóbbinál ügyintézéssel és tényleges fizikai munkával is. Szóval valahol érthető, hogy ránk egy perc ideje sincs, úgy értem, logikával meg lehet érteni... Rengeteg utánajárással találja meg a lehető legjobb lehetőségeket, a legjobb árakat, a legjobb szakembereket, tényleg hihetetlen, amit csinál. Hamarosan bent vannak a nyílászárók is mind. Jól halad. A ház. Vagyis az építkezés. Jól halad.

Nemrég találtam egy akkora parkolót, ahova gyerekjáték lesz beállnom, meg egyáltalán, odatalálnom is, és ahonnan két lépés mind az iskola, mind a buszmegálló. Eddig az okozta ugyanis számomra a legnagyobb gyomorgörcsöt, azért utáltam a költözésnek a gondolatát is, mert ugyan már elég jól megy a vezetés*, és világos, hogy muszáj lesz kocsival lejárnom a buszmegállóig (nem, nem vagyok hajlandó lemondani a napi két óra olvasgatós énidőről, főleg, amíg az ikrek miatt fillérekbe kerül a bérletem), a megállóban 4, azaz négy darab parkolóhely van. Sem annyira spontán nem vagyok, sem annyira jól nem vezetek, hogy ha leérek pár perccel a busz érkezése előtt, és elfoglalták mind a négy helyet, akkor nekiálljak a környéken kocsikázgatni. Ráadásul kedvelt helyi sport, hogy ha valaki az ottaniak szerint rossz helyen áll meg (gondolom, hasonló okokból, mert ezek a keselyűk még az időt is mérik ám), akkor rendszámmal fotózva már pakolják is fel az összes helyi fórumra. Az első alkalommal belepusztulnék, nyilván. Na de ez a parkológond is megoldódott, mert kiderült, hogy a négy helyes parkoló a helyi járat megállójában van - az én megállóm pár méterrel odébb található, a már említett óriási parkolónál. Huhh.

De.

A vezetés rutinná válását, valamint a lakókörülményeinket leszámítva azt hiszem, a költözéssel nem változik meg más az életemben. Ne legyen igazam, persze, de most így gondolom.

Ha te a barátom vagy, mármint tényleg a barátom, akkor nem kérdezel a házról. Ha tényleg annyi kérdésed van VELEM kapcsolatban a köszönés után, hogy mi van a házzal, akkor valójában nem vagyunk barátok, ez legyen világos.

*A következő projekt szövegkiemelővel is elolvasni a KRESZ könyvet újra, mert rájöttem, hogy nekem csak az marad meg.