Remélem, nem fogom elfelejteni a mostani történéseket, mire leírhatom... most se időm, se erőm. Nem jó. És életemben először megbukik az - általam egyébként határozottan gyűlölt - elmélet, amely szerint mindent lehet, csak akarni kell. Most egész egyszerűen gyakorlati akadályok vannak, lehetetlen - igenis az - változtatni. Tudom, hogy csak ideig- óráig tart ez az állapot, mert a gyerekek hamarosan lesznek annyira értelmesek és ügyesek,  hogy egy magasabb önállósági szintre lépjek, de most még nem. Borzasztó szembesülni azzal, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudok megoldani egyedül mindent, és csak még rosszabb attól, hogy úgy érzem, emiatt mentegetőznöm kell a világ előtt.  "Nem, nem, esküszöm, nem vagyok tunyacsáp, csak annyi velem a probléma, hogy
- mindössze két kezem van és
- nem tudok teleportálni. És tudom, persze,  hogy ez is nagy baj és minek akartam ennyi gyereket akkor - DE LEGALÁBB NEM ÉN TEHETEK RÓLA."

És nem vagyok lusta, bármennyire is ezt hiszitek, de egyszerűen annyira méltatlan ez a helyzet, annyi aljasság történik, annyira semmibe vesznek, hogy gyakran úgy érzem, az őrület határán vagyok, hogy képtelen vagyok a következő mozdulatra, következő napra. Ha a gyerekek nem lennének, valószínűleg elfelejtettem volna már, hogyan kell mosolyogni.

Ugyanaz a görcs a gyomromban, mint egész gyerekkoromban.

Hányingerem van.

Tudom, hogy lesz jobb, és azt is, hogy mikor, csak addig ki kell húzni valahogy.

Kussolni kell, és akkor elviselnek. Úgy ki lehet húzni valameddig. (Tegye fel a kezét, aki leélt mondjuk 2-3 évet úgy, hogy folyton kussolt, amikor amúgy mondani szeretett volna valamit. És rettegtél azért, vagy így nem volt mitől? A gyomorfekélyed hogy van?)

Annyira hiszek benne, hogy boldog leszek egyszer, de most úgy érzem... á.

Február...

Hamarosan hét éve lesz, hogy megismertem, de valószínűleg sosem fogjuk már megtudni, hogy végül is 17-én vagy 18-án volt 2008-ban az a bizonyos koncert.

Amúgy lehet valami abban, hogy a hetedik év meghatározó a kapcsolatban, és nagy (wtf? Inkább "még nagyobb") az esélye a szakításnak, mert mi is ebben az évben szakítottunk legtöbbször. 

A szultán új ágyasa

Igen, tudom, hogy tudjátok, de azért elmesélem én is, hogy végre hozzánk is megérkezett a hó így több, mint egy hónappal karácsony után.  Ez olyan kicsiben, mint amikor tíz év járás után negyvenévesen kérik meg a kezedet. Szép, szép, DE MÁR KÉSŐ, BAZMEG!

Egyik ismerősöm 18 képet töltött fel fb-re arról, hogy a Dunán, kb. 20 méterre tőle, a ködben úszik két hattyú. 

Egy másik ismerősöm felrakott 5 képet a konyhában tüsténkedő, helyes gyerkőceiről azzal, hogy készül a vaníliapuding, majd 20 perc múlva még 4-et, hogy csokis is lesz.

Egy nagyon kedves, régi barátnőm és párja között 2 éve dúl a szerelem, és hetente többször lefotózzák magukat/egymást, amint egy étteremben valamilyen étel fölött könyökölnek.

Why?

(Jól van, én meg a reggeli kávéimat fotózom.)

Kevés dolog tud annyira felbosszantani, mint amikor a rettenetesen drága időt - amit vagy a gyerekeimtől LOPOK EL, vagy ha véletlenül alszanak, akkor magamtól - tök fölöslegesen PAZAROLOM valakire...

(Meg úgy általánosságban, amikor szarba nem néznek.)