Rajzverseny

Egyik este, talán pénteken, szokás szerint ment háttérzajként a tévében Ördög Nóra műsora, tudod, amiben celebek és a cuki gyerekeik válaszolgatnak kérdésekre. A műsor egyedül Szotymit szokta lekötni, mert ő nagyon szereti a gyerekeket, de ezúttal a Nyúl is többször megjegyezte: "ha mi lennénk ott, én azt mondanám, hogy...", "ha majd mi megyünk, és ezt kérdezik..." Egy idő után , mivel nem tudtam mire vélni ezt, rászóltam: "Mégis miért gondolod, hogy mi ott leszünk, hát nem látod, hogy ezek itt mind hírességek és a gyerekeik?" Mire a drágám ártatlanul rávágta: "De hát második lettél a rajzversenyen!"

Akkor esett csak le. Tényleg második lettem egy munkahelyi rajzversenyen (aznap tudtam meg csak), amit nagyon boldogan újságoltam el a gyerekeimnek, mert úgy kellett már bármilyen elismerés a lelkemnek, mint egy falat kenyér. Ő - akinek amúgy a nyomába sem érek, ami a rajztehetséget illeti - még undokoskodott is egy kicsit, amikor elmondtam (egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van nyereménycsokim). Nem is gondoltam, hogy ez a dolog megmarad a kis fejében.

De mást is el akarok mesélni a versennyel kapcsolatban.

Elég sokan voltunk ott, igazából egy bizonyos (földrajzi) területről mindenki. Rengeteg olyan ember, akinek a nevét már ezerszer láttam a telefonkönyvben, vagy ami még jobb: napi szinten hallottam a hangját telefonon, de fogalmam sem volt, hogy néz ki. Rajta volt a bakancslistámon - meg a kollégáimnak is -, hogy egyszer majd megismerem őket. Például - mivel az ő épületükben szokták a véradásokat tartani - bekopogok hozzájuk, hogy bocs, de már kifúrja az oldalamat a kíváncsiság... De persze nem tudom, mikorra gyűjtöttem volna össze a bátorságomat.

Na szóval a megnyitón kihirdették a rajzverseny témáját - jó szar volt, itt még meg sem fordult a fejemben, hogy rajzolok. De aztán nagy unalmunkban (én még mindig nem hódolok a közönség előtt evés szerintem perverz szokásának, szóval lett egy halom fölös időm) elsomfordáltunk a rajzasztalok felé és ott volt az a sok szuper ceruza (még Faber-Castell is!) meg csodálatos üres lapok... szóval nekiültünk. Egyszer csak odajött két lány, és megkérdezték, tudjuk-e, hol kell leadni az elkészült rajzokat, és a nagyszájú kolléganőm, aki aznap kinevezte magát a menedzseremnek, és aki amúgy mindenkivel IS beszélget, rögtön elkezdte kikérdezni őket. Talán nem innen, erről a kirendeltségről jöttek? De. És mégis melyik épületből? Megmondták. Na erre már mind odakaptuk a fejünket. Szakterület? Csak nem... Nagyszájú kolléganőm nem lacafacázott tovább: "Hát akkor kik vagytok ti?", kérdezte udvariasan. Megmondták. Én, ha jól emlékszem, felkiáltottam, és olyan boldog voltam, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna. Az a két ember állt előttünk, akiket a legtöbbet emlegettünk az elmúlt évek során, akikkel rengeteget beszéltünk, de arcuk, az nem volt... A vagány mindenkibarátnője, és a félelmetes istenem-add-hogy-ma-ne-legyen-bunkó-velem... Szóval tényleg léteznek! És elmesélték, hogy egy csomószor beszélgettek rólunk és eljátszottak a gondolattal, hogy milyen lenne, ha egyszer átugranának hozzánk ismerkedni. Jaj, tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket - hát még, ha én is szerepelek benne. :-)

Seb

Tegnapelőtt, legózás közben egy alkalommal felálltam - túl közel az egyik polc sarkához. Bőgve káromkodtam (nyitott ablaknál, nehogy elfelejtsenek a szomszédok), miközben a családom tagjai, akik nem látták, mi történt, remekül szórakoztak rajtam. Az eredmény egy nagy, vágásszerű seb lett a kis testemen, körbeszínezve a lila, bordó és barna különböző árnyalataival. Mintha késsel szúrták volna meg. Annyira borzasztóan néz ki, hogy naponta többször is megcsodálom, igazából minden alkalommal, amikor mosdóba megyek. Ja, merthogy sajnos a fenekemen van, így aztán csak közeli hozzátartozóknak mutogathatom (ez már megvolt persze).

Eszembe jutott, a gyerekeim hányszor beverik a fejüket ilyen sarkokba, és az mennyire fájhat, ha még én is majd' megbolondultam a kíntól, úgyhogy tegnap el is rohantam munka után venni két csomag sarokvédőt, amit aztán elfelejtettem felragasztgatni. (Volt már egyébként régen, de a gyerekek leszedegették.) Mondjuk a gyerekeimmel esélytelen felvenni a harcot, Mimmó például a múltkor úgy esett le Saab kondigépéről, hogy végül jobbnak láttam, ha tiszteletünket tesszül másnap hazafelé a Balesetin. Ááá...

És igen, annyira nem érnek már ingerek, hogy egy sebtől is napokig el vagyok ájulva.

Nyomtató

A Nyúlnak a festőszakkörre rendszeresen szüksége van A4 méretű színes tájképre.* Először egyik osztálytárs anyukája nyomtatta ki nekünk, amit választottunk, de másodszor már nem mertem megkérni.

A Nyúl tehát múlt héten egyik este kiválasztotta a képet, én hajnalban felraktam pendrive-ra (nyilván elkéstem miatta munkából), délután lóhalálában bevágtattam vele egy ilyen boltba, ahol két színes kép közel sem tökéletes minőségű kinyomtatása és fekete-fehérbe lemásolása (két full sötét, elbaszott példánnyal együtt) 460 Ft volt, ráadásul - ami a lényeg - a nő sem volt túl kedves. (Aztán rohantam tovább a szakkörre, ahol a fiam közölte, hogy ő nem ezeket a képeket választotta. Rohantam tovább oviba a kicsikért, majd haza félórára, majd vissza a Nyúlért a szakkörre, aztán az este további részében a vonyítását hallgattam, hogy ő meg akar halni, mert nem a jó képet vittem.

Na itt döntöttem úgy, hogy faszomat az egészbe, Tetkós keressen nyomtatót a következő alkalomig. Ő felhívta a papírboltos haverját (aki így a semmiből lett olyan kurvanagy haver, hogy már az ő születésnapjára is fel lehetett áldozni egy amúgy családi hétvégét), ő ajánlotta a hozzánk legközelebbi nyomtatóboltot, és ott egy bizonyos nyomtatót (+ fénymásolót + szkennert). Aztán Tetkós hagyta ülepedni a dolgot pár napig, de azt azért megnézte neten, hogy meg is lehetne rendelni máshonnan, 5.000 Ft-tal olcsóbban. Aztán amikor már nem ért volna ide a megrendelés a szakkörig (tegnap reggel) elment megvenni azt a szart, hogy este ki tudjuk nyomtatni a képet a mai festésre.

Ezután tegnap este írt a tanár, hogy elmarad a szakkör, mert kötőhártyagyulladása van. Emiatt egyébként már pénteken sem volt suliban, amit én nem tudtam.

A fenti történet sémája életem történéseinek úgy 90-95%-ára ráhúzható.

Szerintem érdemes lenne sokat sétálnotok az utcámban, hátha nektek is sikerül elkapnotok néhány ötezrest, amikor dobálom kifelé az ablakon.

*Igazából nemcsak emiatt kellett már a nyomtató, konkrétan napi szinten szükség van valamire a sulihoz - ez durva, nem? Ennél már csak az a durvább, hogy pont egyikünk munkahelyén sincs lehetőség nyomtatásra. Hihetetlen, de igaz.

Szeretem az Örsön az újságosfiút. Van, hogy egész nap egyedül ő kedves hozzám.* Mindig ad nekem újságot, és belenéz a szemembe. Jó, tudom, hogy neki ez a dolga, de azért akkor is rendes tőle.

*Igen, sokszor azt hiszem, hogy nincs már lejjebb, de mindig van.

Nagyon büszke vagyok a Nyúlra amiatt, hogy már nem csak azokat a zenéket hallgatja, amiket mi mutatunk neki, hanem talál magának saját kedvenceket is. (Tavaly például én is az ő hatására kezdtem Wildstreetet hallgatni.) Legújabb felfedezése a KISS - vagyis inkább a legutóbbi, mert már hónapokkal ezelőtt is azt tervezte, hogy a következő farsangi bálon a zenekarnak öltözik be a barátaival. A cél érdekében még arra is hajlandó lenne, hogy a mesterhármasukba bevegyenek még egy embert. (El tudom képzelni, mit szólnának a dologhoz a másik három gyerek szülei.)

Szóval nagy rajongójuk lett a fiam, teljesen el volt ájulva, amikor megmondtam neki, hány éves már Gene Simmons. (Ugyanakkor még mindig Simon Cruz  a példaképe a Cräshdietből, a szájába lógó hajával és a nevetséges ékszereivel.)

Tegnapelőtt mentünk a játszótérre, ő pedig olvasta a névtáblákat a házak kapuin. Odaértünk a szép, nagy házhoz is, amit mindig megbámulok, és ő elkezdte sorolni:

"Kovács X,
Szabó Y,
Kiss Z... Anya, Anya, itt lakik a KISS!!!"

Bementem tegnap a főnökömhöz. Éppen bent volt a lánya, aki teljesen ugyanúgy néz ki, mint ő (mármint vonásai, hajszíne, szemszíne, alkata), és akit én még sosem láttam azelőtt. Bemutatkoztunk és megjegyeztem, hogy nagyon hasonlítanak egymásra, mire ők döbbenten összenéztek, hogy ezt még nekik soha senki nem mondta. He? Tényleg mindenki vak lenne, vagy mi van?

Aztán a főnököm elmesélte, hogy a lánya jobban hasonlít az apjára, mint rá. Nos, mivel a lány apját nem ismerem, ez felőlem még igaz is lehet, de ettől kezdve csak ugyanolyannak tudom elképzelni, mint amilyen főnököm. Ó...

Hűs wifi-varázslat

Épp buszozom hazafelé Anyáékhoz, és... Jézusom, van wifi a buszon! Ráadásul annyira erős, hát ezer éve nem láttam a kis wifi-jelet teljesnek a telefonomon, el tudod képzelni, micsoda élmény ez? Pesten valamiért utál engem a router (a telefonomat és a laptopomat is, illetve ha megfogom valamelyik gyerek tabletjét, akkor arról is eltűnik rögtön a net, de legalábbis lelassul). Anyáéknál csak a fölső szinten tudok kapcsolódni, vagy a ház előtt (de bolond lennék kimenni, hát emberek mennek folyton az úton, könyörgöm). A munkahelyemen NINCS, ahogyan egyáltalán internethozzáférés se. (Tegnap este mertem nagyot álmodni, gondoltam, elintézek valamit laptopon, de az első lépések után természetesen megszakadt a kapcsolat és nem is jött vissza.)

Szóval ez nagy dolog, baromira naaagy! Ráadásul itt a buszon van vagy 20 fok az irodai harmincvalahány után (újabb bizalmas információ a munkakörülményeinkről), és tojok a veszélyeire, élvezem. :-) Én ezen a buszon szeretnék lakni.

A két dolog jelentőségét mutatja, hogy írtam róluk, nem úgy, mint Alice Cooper koncertjéről vagy a prágai Gunsról... á, jól van, azért ez nem igaz. Azzal a két koncertélménnyel semmi nem veszi fel a versenyt, mindkettő ott van életem legcsodásabb eseményeinek 10-es listáján. (Gondoltad volna, hogy mindkettőt Tetkósnak köszönhetem?)