Mondatok

LCD: "Úristen, már megint itt a Bécs-Bangkok."

Tetkós: "Mi, már annyi az idő? Akkor aludjunk gyorsan."

(Éjfélkor - plusz/mínusz néhány perc - az a hangos gép Budapest fölött az Austrian Airlines B777-ese. Ha hallja az ember, akkor tudja, hogy reggel tutira nem fog időben felkelni.)

Tegnap egy nagyon cuki, ázsiai csaj azt mondta, olyan érdekes, hogy mindhárom gyerekem arca egyforma. 

Fogmosás

Ez itt lent az én véleményem. Nem kell velem egyetérteni (ezt nyilván fogcsikorgatva írtam le, hisz ismersz), elfogadom hogy mindenki másképp csinálja. 

De egyszerűen nem tudok napirendre térni az olyan filmjelenetek meg reklámok fölött, amelyekben az emberek felpattannak a reggelizőasztaltól, és boldog mosollyal nekiindulnak a napnak. Nem a boldog mosollyal van a gond, én el tudom hinni, hogy vannak ilyen emberek, sőt, én is szeretek munkába járni, de könyörgöm... esznek valamit és sem fogat nem mosnak, sem tükörbe nem néznek, sem egy rágót nem kapnak be? Sehol egy szájvíz vagy egy fogselyem?

MIÉRT???

A reklámban az elégedett vigyorral mogyorókrémet pakolászgató anyuka miért nem ordít a gyerekek után, hogy ha nem mosnak fogat most azonnal, az összes ki fog nekik rohadni, mire végre majd csókolózhatnának valakivel? Az öltönyös férje után miért nem óbégat, hogy "drágám, ha azt megetted, indulj a fürdőszobába fogat mosni, vagy egész nap ne beszélj senkihez"? (Na meg hát eleve miért nem mélázik el a tükörbe pillantva, miután mind elmentek, hogy "talán a három banánkarikával meg  két szem málnával mégsem ellensúlyoztam azt a rengeteg telített zsírt, vagy igen? Vagy nem? Ó, a picsába már"? )

Ok, rendes leszek, és azt feltételezem, hogy a mogyorókrémes család tagjai már ébredés után megmosták a fogaikat. Tudom, hogy a kutatások szerint reggeli előtt azért okosabb fogat mosni, hogy a szájban alvás közben összegyűlt baktériumok a reggelivel együtt ne alkossanak savas közeget; tudom azt is, hogy étkezés után pedig min. 30 percet érdemes várni a fogmosással. Mégis inkább az utóbbira szavazok, ha már választani kell. (Vagy reggeli előtt és után is, de elfogadom, hogy ennyi ideje szinte senkinek nincs.) De úgy elindulni reggel nagy magabiztosan a világba, hogy esetleg ott figyel a kaja a fogak között... erre képtelen lennék. Szóval nekem a reggeli UTÁNI fogmosás azért tűnik jobb választásnak, mert két funkciója van, az elfogadható látványról és illatról is gondoskodik. Természetesen ha valaki minden áldott nap eperhabos csillámszivárványt fogyaszt reggelire, akkor rá nem vonatkozik a fent ecsetelt kötelezettség.

Jó, mondjuk nálam az alapozó meg még pár sminkcucc is elengedhetetlen sajnos, szóval elég sok energiát fordítok mindenfélére, hogy aztán egész nap senki egy pillantást se vessen rám. De ha ezek kimaradnának, az emberek  valószínűleg összesúgnának a hátam mögött, hogy "nézd... szegény...", "úristen, hogy néz ki... micsoda toprongy", "jézusom, miért nem csinál már magával valamit...", szóval már eleve ezzel sem kockáztathatok. És nem, nem azt mondom, hogy mindenki járjon sminkben, nyugalom, de nekem sajnos azt dobta a gép, hogy anélkül nem szerencsés mutatkoznom. Viszont a fogmosás és rágó elhagyása reggel egyszerűen nem áll össze az agyamban. Nem. Nem.

A másik kedvenc magyarázatom egyébként a kihagyásra (a "reggeli előtt már mostam" mellett), hogy reggel nincs idő. Még egyre se, nem kettőre. Egy fogmosás kettő perc, könyörgöm. Kettő! Egy szájvizes öblögetés 30 másodperc. Férjen már bele valamelyik, légyszi. Szoktam azon gondolkodni, hogy ha megtörténne, hogy reggel fogmosás nélkül kell eljönnöm otthonról (mert például tűzriadó van és ki kell menekülni), egész nap nem mernék szólni senkihez. Legalábbis az első fogkeféig. Vagy rágóig.

És akkor meg is érkeztünk a másik olyan gyakori filmjelenethez, ami évek óta bassza a csőrömet nem hagy nyugodni, nevezetesen, amikor a szerelmesek egymás mellett ébrednek reggel - majd forró csókot váltanak.

Bahhh...

Hát nincs az a szerelem. Ha volt is addig, ott van vége. Tudom, tudom, biztos nem voltam még elég szerelmes, blabla... de. Csak nem értem, egy ilyen - kiküszöbölhető - aprósággal miért kell porrá zúzni a rózsaszín varázslatot. (Egyszer még volt egy ilyen rémálmom is. Arról szólt, hogy őrülten szerelmes voltam valami férfibe - jóval idősebb volt és nagyon jól nézett ki -, és engedtem, hogy ébredés után megcsókoljon, mert gondoltam - mármint álmomban, érted -, hogy itt az ideje a komfortzónaugrásnak. Szóval megcsókolt, majd azt mondta, hogy büdös a szám. Több, mint húsz éve álmodtam ezt egyébként, de még most is üt, ha eszembe jut.) 

Persze tudom, nyilván velem van a baj, hogy kukacos vagyok, merev, kényes, meg fafejű Bika, engedjem el az ilyen apróságokat - hidd el, gondolkodtam már ezen én magam is eleget. És most következzen a kedvenc Bika-mondatom zárásként:

DE AKKOR IS...

Seb

(Hetekkel korábbi sztori, csak nem volt időm elmesélni.) 

Szóval az úgy kezdődött, hogy szóltam Tetkósnak... két perc múlva vérzett a homlokom, és szépen be is dagadt.

Otthon voltunk a gyerekekkel, Tetkós a munkahelyén, és vártuk a Jumbót. Mivel őt is szerencsésen megfertőztem a repülőgépek iránti rajongásommal, a családból immár két őrszem pásztázza az eget (valamint a flightradart) - plusz eseti jelleggel a gyerekek is -, és minimálisra csökkent az esélye annak, hogy lemaradjunk valami fontosról.

Szóval vártuk a Jumbót, és még nem is láttam az ablakból, már tudtam hangról, hogy felszállt. Kaptam a telefonom, és hívtam Tetkóst, hogy nézzen, nézzen az ég felé (elnézést), közben mi is odapattantunk Szotymival a konyhaablakhoz a lépcsőzőgépem mellé, és vártuk a csodát. (A szteppert amúgy azért vittem ki oda, mert a nappaliban nem mertem használni, hisz alattunk is nappali van, és nem akartam, hogy esetleg szóljon a szomszéd a nyikorgásért. A konyhában viszont, gondoltam, kit érdekel. Egyébként imádom, hogy ott van, amíg egy palacsinta első oldala megsül, 50-et lehet lépegetni, a másik oldalra már kevesebb is elég. Egy családi palacsintasütést egész más dimenzióba emel ez a kis cukiság.)

És akkor megláttuk. 

Mint mindig, most is elvarázsolva figyeltük, amint az égboltot ezerszínűre festő, délutáni napfényben a királynő méltóságteljesen emeli a magasba gyönyörű fejét. Leírhatatlan volt, sose tudom megunni.

Hallottam a telefonban, hogy Tetkós a műhelyudvaron tüsszent. Aztán tüsszentett Szotymika is, majd éreztem, hogy nekem is kell, hiszen mindhárman a napba bámultunk éppen. El akartam fordulni az ablaktól, de ott meg Szotymika állt, így fordultam tovább, és tüsszentettem...

BOING!*

Ahh, rögtön láttam más csillagokat is... fizikai képtelenségnek tűnik, hogy úgy verjem be a fejem a sztepper lekerekített kapaszkodójába, hogy megvágja a homlokomat, mégis ez történt. A cső végét lezáró műanyag félgömb ugyanis nem illeszkedett teljesen a csőre, egy icipicivel kisebb volt az átmérője, és az a kilógó fél mm tökéletesen elég volt, hogy valaki, aki gyárilag balfék, elcsúfítsa vele magát pár napra. Nem is gondolná az ember, mennyire tud vérezni egy ilyen viszonylag picike seb.

Munkában tehát másnap egy kb. 2 centis vágással a homlokomon jelentem meg, körülötte némi kékes-lilás elszíneződéssel, és bár mesteri munkát végeztem az alapozóval, biztos, hogy volt olyan, aki azon gondolkodott, mivel verhetett meg Tetkós.

*Tudtad, hogy így kell ejteni a Boeing nevét, nem pedig úgy, hogy Böing? Én csak úgy másfél hónapja, a reptérlátogatás után vettem a fáradságot, hogy rákeressek és szembesüljek azzal, hogy eddig rosszul mondtam.)

Juhú, már csak 29 nap van hátra addig az orvosi vizsgálatig, amire február 14-én kaptam beutalót! 

Zebra

(Múlt heti dolog.)

Írtam régebben a kutyasétáltatós vénemberről, aki egyszer beszólt nekem az utcán délután, hogy "így kell gyereket nevelni, ez aztán gyönyörű"? Írtam, vagy csak akartam?

A dolog azért háborított fel annyira, mert fogalma sem volt, hogy mi van, csak azt látta, hogy ordítva kergetem Szotymit (ez 2-2,5 éve lehetett), aki átrohan az úton, én utána, aztán elkapom a karját és leszidom.

Ha jobban megfigyel minket, nem pedig csípőből tüzel magyaráz, akkor esetleg elkaphatta volna néhány szavamat, ilyesmiket, hogy "át ne menj!", "vigyázz, jöhet autó!", stb. De nem, pampogni kellett. Én még magamhoz sem tértem az egyik sokkból- nevezetesen, hogy a gyerekemet akár halálra is gázolhatta volna valami -, már ért is a másik, hogy egy idegen beszól nekem ugyebár. Mindkét dolog ott van a rettegéseim első tízesében.

Míg én a szavakat kerestem (mármint olyan szavakat, amelyeket illik kimondani az utcán is), a velünk ballagó ismerősöm máris megmentette a helyzetet azzal, hogy odakiabálta az öregnek, ne másokkal foglalkozzon, hanem azzal, hogy a kutyája után össze legyen szedve a szar. (Mondanom sem kell, gondolom, hogy ezzel a mondattal rögtön duplán simogatta meg a lelkemet.)

Nekem ez az ember addig nem tűnt fel. Mintha akkor láttam volna először - pedig hát valószínűleg több tucatszor találkoztunk már vele. Ezt abból gondolom, hogy azóta viszont szinte minden egyes nap látom. Legtöbbször, amikor hajnalban reggel munkába megyek, egyszerűen bármikor mehetek (elég tág az időintervallum, csak a reggel 6-ot mem sikerül belőni). Utálom, ha mögöttem jön, de én utálom, ha bárki mögöttem, attól egyszerűen úgy érzem, mintha mindjárt elfelejtenék egyensúlyozni... jaj, nem szeretem, na.

Ma előttem ballag jóval, így premier plánban láthatom, ahogy az Üllői úti járda mellé szaratja a kutyáját - oda, ahol mi fagyizásból szoktunk hazafelé menni délután, miközben én árgus szemekkel figyelem, hogy egyik gyerek se lépjen le a járdáról a füves részre, közben a "Vigyázz, kutyaszar, aki belelép, annak már dobjuk is a szemétledobóba a cipőjét" kezdetű, méltán népszerű költeményemet kántálom. (Naaa? Igazam van akkor?) Őurasága most felszedi szerinted? A francokat szedi fel. Kikerülöm őket, ő másodpercekkel később elindult utánam.

Évek óta dédelgettem a kis sérelmemet, hogy igazságtalanul szólt be. Na, most visszaadhatom. Csak meg kell fordulnom. De vajon történik valami, ha rászólok? Aligha. Kibírom, ha válaszol? Ugyan, dehogy, a lelkem egy csúnya pillantástól is ripityára törik.

Ezen gondolkodva állok meg a zebránál,  a lámpa persze piros, nézek jobbra a tekintetemmel a buszt keresve, de busz helyett egy ismerős arc jelenik meg a látómezőmben. Egy olyan apuka még a bölcsiből, aki üdítő kivételként szokott nekem köszönni. Úgy értem, még magától is.

Most is köszön mosolyogva (én visszaköszönök ugyanúgy, mert boldog vagyok, hogy valaki szólt hozzám), siet át a zebrán, majd félúton visszafordul: "Nem jössz?"

"Á, nem, én nem...", mosolygok. Kissé zavarban egyébként, mert a két közeli megállóban álldogál összesen vagy negyven ember, természetesen néma csendben. "Én szeretem a szabályokat, és neked is be kéne tartanod őket", teszem még hozzá gondolatban, de azért szétnézek jobbra és balra. Sehol nem jön semmi, végül is át is mehetnék, ha olyan lennék...

"De zöld", mutat fel a lámpára.

"Ja", mondom vidáman. "Akkor megyek." Még egyszer hátrafordul.

"Amikor először kérdeztem, akkor is zöld volt", mondja grimaszolva, ugyanazon a hangerőn.

Egy pillanatra meghalok, de aztán csak bevonulok a néma tömegbe. Busz sehol.

Este direkt leellenőriztem, hogy fel van-e hangosítva a telefonom, mert volt már, hogy ezen buktam el a reggeli kelést. De most nem volt levéve a hangerő.

Fel is keltem szerencsésen 6-kor, pontosan akkor, amikor indulnom kellett volna, valamint pontosan 2 órával a tervezett ébredési időpont után. Ugyanis, bár lenémítva nem volt a telefonom, az összes hétköznapi ébresztőm ki volt kapcsolva.