Napindító

Látom, ahogy a gyönyörű, sárga kamion betolat a Penny raktárába.

Én az előbb képtelen voltam 20 centivel közelebb állni a fehér autóhoz a parkolóban. * **

*OK, lehet, hogy megpróbálhattam volna, de épp arra sétált valaki. Hajnali fél 7-kor, érted. Arra sétált.

**"Piacon vetted a jogsidat?" "Az ilyennek minek autó, járjon gyalog." Stb. Tudom.

Nem, a jogsimat 24 évvel ezelőtt vettem az autósiskolában sírnivalóan sok pénzért (majd újracsináltattam, amikor ellopták, és amikor lejárt - újabb sírás -, és nem nagyon használtam egy évvel ezelőttig).

 ...

Ezt a bejegyzést régebben írtam, azóta folyamatosan arra kényszerülök, hogy a focipályányi parkoló helyett a kicsibe álljak (ahol általában már csak egy hely van), úgyhogy már egész jól megy, kop-kop-kop.

Múltkor pedig kiléptem a komfortzónámból: felvettem egy csajt, akit látásból ismerek, mert láttam, hogy cipekedik. (Mindig egyszerre - az utolsó pillanatban - érünk az iskolába a gyerekekért, és úgy sajnáltam őket, amikor láttam, hogy ballagnak hazafelé.) Azt hittem, ő is fent lakik a hegy tetején, és baromi sokat segítek rajta, de nem, kb. 200 méter múlva szállt ki, mert még az emelkedő elején lakik, csak ezt nem tudtam. 😀

Nem baj, azért hazaérve megünnepeltem magam és énekelve körbetáncoltam a nappalit. Nem azért, mert rendes voltam valakivel, hanem mert meg mertem szólítani valakit, pedig még csak nem is volt muszáj.

Amint látod, nem változtam.