Terhességes

Csak egy gyors helyzetjelentés, hátha a freeblog véletlenül megkönyörül rajtam, és megjelenik a bejegyzés. (Értelemszerűen nem könyörült meg.)

Mostanra kb. 18 kilóval vagyok több, mint amennyi lenni szoktam (és kb. 20 kilóval több, mint amennyi lenni szeretek), ami azt jelenti, hogy 18 kiló nehezedik a medencémre vagy hova, mert ez az egész túlsúly a hasamon van. (Ha lenne igazság a világon, ez azt jelentené, hogy két 9 kilós kisbaba van a hasamban, akiket altatásban észrevétlenül kivesznek majd, aztán öröm, bódottá, farmersort.) De tényleg, minden ruhám rámjön, na persze a régi nadrágokat már nem tudom begombolni, ja, meg annyi van még, hogy kizárólag az eddig combközépig érő pólóim és pulóvereim tudják most eltakarni a köldökömet. Viccesen nézek ki, az az igazság. (Kiria az utóbbi hetekben Dinnyécskének csúfolt, merthogy szerinte olyan vagyok, mint egy dinnye, amiből kiáll négy pálcika. Igen, nekem is feltűnt, hogy a fejemet tapintatosan nem említette.)

Két hete a gyerekek 1860 ill. 1890 grammosak voltak, nem félek attól, hogy túl kicsik lesznek, pedig nem bánnám, mert olyan édes picike ruhákat is vettem... Na jó, viccelek persze, nem érdekel, mekkorák, csak egészségesek legyenek.

Amikor múltkor nézegettem az UH-s képeket, nem bírtam megállni, hogy ne mondjam a dokinak: "Ugye, milyen szépek???" Mire ő, hogy valóban formás babák, de az csak egy lánynál érdekes, hogy szép - a fiú erős legyen. Mosolyogtam bugyután és inkább nem mondtam, hogy én mondjuk nem tudom elképzelni, hogy beleszeressek egy szőrös tokájú rondaságba csak azért, mert kézben fel tudja hozni a hűtőt a hetedikre, úgyhogy legyen csak szép is egy fiú, na mindegy.

Amikor legutóbb voltam a dokinál, és feküdtem abban a székben (vizuális típusoknak nem ajánlom, hogy elképzeljék, ahogyan felmásztam, mert rosszul lesznek a röhögéstől), azt mondta: "Húha, azért itt már látszik, hogy ez kettő!" (Ami igaz, mert lassan már tényleg szinte tökéletesen kirajzolódik két gyerekforma a hasamon, ami ráadásul nem szimmetrikus: ami a jobb oldalamon kinyomja, az például a kislányom háta.) Na akkor viszont nem bírtam megállni, és azt mondtam: "Á, a BKV-n még mindig nem látszik." (Merthogy az eltelt hónapok során azt hiszem, összesen 5 alkalommal ajánlott fel valaki ülőhelyet, vagy ajánlotta fel másik álló utas, hogy kér nekem helyet. Úgy látszik, nem vagyok már olyan ragyogóan gyönyörű - muhhahha -, mint négy éve, amikor még fel se szálltam a villamosra, már pattant fel a fél kocsi, hogy üljek csak le.) "Azért, mert sok a paraszt", felelte meggyőződéssel, hát így történt, hogy felröhögtem a vizsgálószékben.

Egyébként tök aranyos a doki, többször is azt mondta, hogy gratulál, így kell kinéznie egy terhesnek. Én mondjuk hiányoltam a mondatból bizonyos tengeri emlősökre történő utalásokat, de azért vigyorogva jöttem el, mert a nők ilyenek, a hazug dicséretek is boldoggá teszik őket.

Amúgy én őszintén szólva nem szeretek terhes lenni. Szeretem érezni a babák mozgását, szeretem, hogy minden kisgyerekes - főleg, aki még akar gyereket - mosolyog és barátkozik, még az is, aki régebben a köszönésemet se tartotta fontosnak fogadni (pl. oviban). Szeretem tudni, hogy lesz valami. De magát a terhességet nem szeretem. Nem szeretem, hogy ügyetlen vagyok, hogy egy szekrényt nem tudok úgy portalanítani, hogy közben ne kéne feküdnöm egy kicsit, hogy minden kérésére azt kell válaszolnom a Nyúlnak, hogy "nem tudok, kisfiam, fáj a hasam" (viszont lassan az összes kifestőjén túl leszünk :D). Meg hát látványra se jó, na, legalábbis egy ikres has már túlmegy azon a méreten, amire még azt mondjuk, hogy "jaj, de aranyos pocak". De már nem tart sokáig. És remélem, jó lesz.

Ja, még egy dokis történet a végére. Múltkor azt mondta nekem: "Most, hogy három gyereke lesz, érdemes elgondolkodni azon, hogy..." És én biztos voltam benne, hogy most előjön majd azzal, hogy a háromgyerekes anyukáknak a TB támogat egy műtétet, vagy egy has-, vagy egy mellszépítést, és már készültem is, hogy örömmámorban felugrok, hogy "Igen! Igen! Már gondolkodtam rajta, és a melleimet szeretném megcsináltatni!!!" Aztán ő arról kezdett beszélni, hogy el lehet köttetni a petevezetéket, és akkor tutira nem lesz több gyerekem, a védekezésre szánt pénzt ("hogy mit?") költhetem a gyerekeimre. Meg amúgy ő nem gondolja, hogy ebben az országban nehézség nélkül fel lehetne nevelni háromnál több gyereket, szóval gondolkodjak ezen. Én meg próbáltam úgy mosolyogni, mint addig, de belül olyan megmagyarázhatatlanul dühös lettem, hogy csak na. (Nem rá voltam dühös, mert tudom, hogy harmadik gyereknél erre fel kell hívni az anyuka figyelmét, és ezzel ő tulajdonképpen szívességet tesz nekem.)

Mert persze tudom én. Nem szeretek terhes lenni, ebbe a lakásba már öten is alig férünk be, és ha megerőltetem magam és tényleg belegondolok, akkor beláthatom, hogy valóban sok pénzbe kerül annyi gyereket rendesen felnevelni. De akkor is... Mi van, ha egyszer találkozom valakivel, aki nem beletörődik a gyermekáldásba, hanem örül neki? Vagy ha Tetkós megváltozik? (Esély: 0,00000000001%) Vagy ha valahogyan sok pénzünk lesz? Mindig is 4 gyerek volt az álmom (már persze, miután lemondtam a 6-ról), hát hogyan hoznék most egy olyan döntést, amivel azt a lehetőséget is kizárom, hogy véletlenül teljesül ez az álom?

Na mindegy. Ezt majd nem felejtem el megbeszélni a dokival, mármint hogy nem, köszönöm, nem szeretnék élni a lehetőséggel.

Hát így vagyunk.