Ma voltam dokinál. Azt mondta, nagyon pozitív aurám van, annyira nyugodt vagyok, ilyen egy igazi anyuka. Nem röhögtem fel, mert annyira jólesett, de átfutott az agyamon, hogy megkérem, jöjjön el velem délután oviba, ahol a Nyúl gyakorlatilag amint meglát, elkezd üvölteni, mintha onnan valami dohos pincébe hoznám, hogy leláncolva tartsam másnapig (pedig nem, általában 2-2,5 órát lesünk a játszótéren, amiből nekem 1,5-2 azzal telik, hogy szolidan görcsölgetek).

(Egyébként tényleg nyugodt vagyok, egyrészt nagyon szeretek hozzá járni, életem egyik legjobb választása volt - bár pasit tudnék ilyen ügyes kézzel választani -, másrészt meg, hogy őszinte legyek, úgy fogom fel a kórházi tartózkodásomat, mint egy wellness-hétvégét. Sehol egy hiszti, hogy "de-méééhééért-neeeheeem-a-halálfejes-pólómat-vettem-fel-reheggeheeeeeeel", sehol sörösdoboz-hegyek. Jól van, na, szüléssel fog kezdődni, és utána két kisbaba fog üvölteni utánam egyszerre és biztos az se lesz piskóta, de akkor is...)

Utána felmentem laborba, ahol annyi vért vettek tőlem, amennyi, azt hittem, nekem nincs is. Nem vagyok az az ájuldozós fajta, de mondom, ha ezzel a súlyommal netán mégis összeesnék, feltörném a burkolatot, úgyhogy ezúttal inkább megvártam az előírt tíz percet. Üldögéltem, és kihasználtam az időt, hogy felhívjam Tetkóst és elújságoljam neki, hogy CTG-re (vagy NST-re, nem tom, egyik a gép, másik a vizsgálat neve, asszem) a kórházba kell menni jövő kedden, nem az SZTK-ba, mert itt csak egy baba szívhangját tudnák megnézni.

Először rámripakodott, hogy remek, akkor most mind a négy alkalommal oda kell majd furikáznunk? Elszégyelltem magam, amiért már megint csak a baj van velem, és mentegetőztem, hogy nem, az ikrek általában nem húzzák ki odabent a negyvenedik hétig. Ezután közölte, hogy neki rengeteg munkája van ahhoz, hogy az én kis dolgaimmal foglalkozzon. Azt a mindenit... Hogy egy klasszikust idézzek: "Eszem-faszom megáll..." Nagy döbbenetemben elfelejtettem felhívni a figyelmét arra, hogy másnaposság miatt simán tudott még egész napra is szabadságot kivenni...

Kitalálta, hogy az apja valószínűleg pont szabadnapos lesz és el tud vinni, úgyhogy ebben állapodtunk meg. Hazafelé elkezdtem elemezni a beszélgetésünket és utólag úgy felháborodtam, hogy eldöntöttem, elmegyek inkább egyedül, BKV-val, ha beledöglök is. Aztán mire hazaértem, annyira fájt mindenem, hogy a "ha beledöglök is" egész reális opciónak tűnt, arról nem beszélve, hogy nincsenek húszméterenként nyilvános vécék kipakolva. Átszállás egy csomó helyen, na meg biztos az utasok mentalitása sem változott az eltelt 1 hónapban, szóval állnom kéne a villamosokon, metrón... Úgyhogy, basszus, megint legyőztek. Király. Úgy utálok tehetetlen lúzernek tűnni, akinek mindig mások intézik az ügyeit, de amúgy meg, ha lenne a seggem alatt saját autó, most már akkor se vezethetnék, tehát végül is jól van ez így. Az meg, hogy rá semmiben sem számíthatok, eddig is nyilvánvaló volt (na jó, nem semmiben, mert a dolgok 5%-ában igen, például ha egy héttel korábban egyeztetek vele, hogy vigyen el valahova, és előző nap a biztonság kedvéért még hisztizek egyet a cél érdekében, akkor az működik). Például itt volt az ígérete, hogy a héten mindennap ő megy a Nyúlért, aztán mit ad Isten, ma már a haverja autóját szereli, pedig az egyezség pont az ilyen esetekre vonatkozott volna, hogy legalább egy hétig helyezze az én kényelmemet a haverjai dolgai elé...

Nem. Vagyok. Boldog. 

De ma valahogy nagyon komolyan azt gondolom, hogy még leszek.