Immár negyedik hete itthon vagyunk Anyáéknál, és a jelenlétünk nagyban meghatározza mindenki életét. Az én életem csak annyiban lett más, hogy bármikor kimehetek a szabadba, de most is mindig van egy gyerek a kezemben. A változás inkább a gyerekek életében van: a Nyúllal mindig foglalkozik valaki, és ha én fogom az egyik babát, a másik pedig sírni kezd, őt is van kinek fognia. Anya általában gyerekezik, én szintén, és sajnos pont az a két személy is mi vagyunk, akik hajlandóak lennének valamilyen házimunkát végezni, szóval... nem ragozom. Viszonylag kevés az olyan munka, amit egy kézzel is meg lehet oldani (de én például már egész ügyesen hajtogatok ágyneműt egy kézzel is). Anyát néha elkapja az idegbaj és a haját tépi, hogy milyen már ez a ház megint, megjegyzem, jogosan. A múltkor mégis adódott egy szabad félórája, sem babát nem kellett fognia, sem Öcsém számtalan mosatlan tányérját mosogatnia, szóval volt egy kis ideje rendbetenni a házat. Tudod, mit csinált? 

Megpucolt a kazánházban az ablakokat.

Amikor ezt szóvá tettük neki, már kész volt a válasszal: "Igen, de most már milyen jó, hogy legalább kaptok levegőt, nem?"

Ja, de. (Ne keress logikát.)