Elég rosszul vagyok, bár fogalmam sincs, mitől. Na jó, pontosabban nem akarom elhinni, hogy mitől. Annyira unalmas, tudom, de nyugi, nem mesélek többet, mert engem is nagyon fáraszt már...

Ha belegondolok, hogy jövő héten ilyenkor már ott leszek a magányban és mind a négyen szenvedünk, mint a kutya, gyakorlatilag csonka családként (nyugi, hivatalosan még nem), a rideg és zsúfolt lakásban, hát sikítva tudnék sírni. Nem ezt érdemeljük. A gyerekek főleg, de én se. Én 2005-re már bőven perkáltam azért a Sorsnak, vagy Életnek vagy Mittoménkinek, hogy a továbbiakban olyan társam legyen, aki szeret, világos? Aki nem tesz keresztbe nekem pusztán azért, hogy ne élvezhessem, amint egy kívánságom végre teljesül; akinek a fontossági listáján nem hogy az első negyvenben benne vagyok (Tetkósnál sajna nem), de még az első négyben is (teszem azt, a gyerekeinkkel együtt); aki mellettem van, de nem csak a lakás kibaszott tulajdoni lapján. Akkor???

Jaj, Istenem, a pesti lét gondolatától is a torkomba ugrik a gyomrom, én nem akarok visszamenni, én képtelen vagyok.

(Ne gyere azzal, hogy forduljak a gyerekeim felé, merthogy ők milyen csodálatosak, blabla... mert így van, csodálatosak, imádnivalóak, és mást se csinálok. De ha valaki szerint ez elég, akkor az illetőnek hasonló párkapcsolatmentes, munkában és szívásban gazdag, alvásban és törődésben szegény életet kívánok.)

Aztán lehet, hogy csak azért vagyok bekattanva, mert tegnap álmomban valaki szeretett, és emiatt most halványan fel tudom idézni, milyen volt ez régen, élőben.