Ma itt volt Carus, és annyira örültünk neki! A legutóbbi személyes találkozásunk óta (ami kb. 2 éve volt) annyi csodálatos dolog történt vele (egy csomó olyan, amiről nem is beszéltünk/írtunk), hogy azt hiszem, kijelenthetjük: végre ő is túl van a nehezén. (És most borzasztóan megkönnyebbültem a felismeréstől, hogy tudok örülni más boldogságának.)

Az a legfurcsább, hogy mindannyiunknak úgy tűnt, mintha csak a múlt héten járt volna itt legutóbb.

Magam miatt remélem, hogy nem költözik ki Finnországba, miatta viszont remélem, hogy igen.