Nem írtam még eleget erről, de valószínűleg már tudjátok, hogy a családom teljesen odáig van a gyerekeimért. Nem azért, mert az enyémek (unokatesóim gyerekeiért is odáig vannak, csak ők már nagyok), hanem mert egyrészt ez a család fantasztikusan összetartó és szerető* tagokból áll, másrészt meg elájulnak minden olyan lénytől, ami kicsi és cuki (kivéve talán a pandaegereimet úgy egy évtizeddel ezelőtt - tőlük is majdnem elájultak mondjuk, csak máshogy). Ebből az következik, hogy amikor itt vagyunk Anyáéknál, csak a legritkább esetben történik meg velünk az, hogy egyedül maradok itthon a gyerekekkel (pedig mindenki dolgozik, van, aki több műszakban is).

Szerda este jöttünk haza, és azóta kipihent vagyok, mindig van időm enni és kávézni (azt mondjuk nem állíthatom, hogy egy gyerek se nyúlt még csuklóig a kávémba, amióta itt vagyunk, de hát ez már olyan konstans történés, mint az esti fogmosás), és mindig van kihez szólni. (Cserébe csak hébe-hóba van tévé és net, mert állítólag szétverték a szolgáltató átjátszóállomását. Igazi 80-as évek fíling, csak jobb ruhákban.) A Nyúl boldog és mindig foglalkozik vele valaki, én meg bibibííí, leültem a gép elé.

Na de nem is erről akartam írni. Tegnap itt volt Tündér Keresztanyám és E., hogy csodájára járjanak a gyerekek elmúlt két hétben véghezvitt szenzációs fejlődésének, de ez csak a fedősztori volt. Valójában szerintem dicsekedni jöttek. :-) Hozzájuk is érkezett egy kisbaba ugyanis nemrég, egy újszülött. Szép, mint a mese, és az egész rokonság majd' megpukkad az irigységtől. A babát elhagyta az anyja, lelépett a másik három gyerekével, ezt meg Tündér Keresztanyámék gyógyítgatták, nevelgették, és a kölyök mostanra teljesen bevette magát a házba és a szívekbe. Olyannyira, hogy Tündér Keresztanyám tegnap haza is telefonált tőlünk (megengedte, hogy elmeséljem):

Tündér Keresztanyám: "Na mi van a babával?"

Férje: "Jól van... Amint elmentetek, bement a helyére és elaludt. Még enni sem merek, nehogy felébredjen a zörgésre."

Na most az van, hogy amúgy is volt már nekik egy macskájuk - mert nyilván macska a jövevény is -, Nyafi (hivatalos nevén Tez), aki szintén kábé úgy költözött be hozzájuk a tesójával, hogy "Némmá, de jó hely, szerintem mától lakjunk itt." (Pedig akkoriban még egy medvéjük is volt, Brúnó, akiről következetesen azt állították, hogy kutya.) Nyafi ki nem állhatja a babát, féltékeny rá nagyon, de Tündér Keresztanyám azt mondta: "Próbáljuk úgy kezelni, hogy ne sérüljön ettől a helyzettől."

A babát Sutyinak nevezte el Tündér Keresztanyám (mert Papa gyerekkorukban így hívta őket). A telefonja tele van képekkel az új gyerekről, és anyai büszkeséggel mutogatta nekem: "nézd, nézi magát a tükörben", "itt fekszik, de be is tud takarózni", meg "így somfordál be az ajtón". És közben egyszerűen ragyogott. Elképesztő, hogy egy aprócska jövevény így el tudja varázsolni az embert, nem? Erről két dolog jutott eszembe:

1. Ha rám hallgatsz, következő életedben Tündér Keresztanyámékhoz születsz macskának vagy kutyának.
2. Kismacskát minden háztartásba! (Tudom, erre te jössz azzal, hogy te a kutyákat szereted, meg allergiás is vagy a macskára. Ja, meg, hogy te csak addig szereted, amíg kicsi. "Ugorgyunk.")

*Jól van, engem mondjuk tán nem szeretnek annyira, de aki annyira ismer, mint ők**, az nem is csodálkozik ezen :D

** - túl nagy a pofám

- túlságosan "tisztaapámvagyok".