Rengeteg, de tényleg nagyon sok dologról akartam írni. Hónapok óta fejben írogatott listáim vannak különböző témákban, meg egy csomó mindent szerettem volna mesélni az életemről is. Aztán most ideültem, végre ideülhettem a géphez, és huss! Minden gondolatom elszállt.

Jut eszembe. Te mit kezdenél valakivel, aki állandóan nyomul? Tegyük fel, hogy amúgy az égvilágon semmi probléma nincs vele, úgy értem, állandóan kedves, figyelmes és nagyvonalú, soha nem volt még bunkó - azt leszámítva, hogy nincs tekintettel rád és arra az igényedre, hogy ne találkozzatok, és ha találkozni akar, akkor azért is megtalálja a módját? Elnézi minden hibádat, sőt, megmagyarázza, hogy az valójában nem is hiba, hanem csodálnivaló, soha egyetlen negatív dolgot nem mondana sem rólad, sem semmiről, ami veled kapcsolatos. (Tegyük fel, hogy nem csak veled ilyen egyébként, hanem alapvetően tényleg ennyire jó ember. Ennyire idegesítően jó.) Megbocsátja, ha húsz alkalommal egymás után nem veszed fel neki a telefont, még akkor is, ha ebből tíz alkalommal egyszerűen kinyomtad. Amikor viszont egyszer van időd, és kedvesen elbeszélgettek, akkor utána vérszemet kap és nem lehet levakarni? És rögtön kilátásba helyez egy jövőbeni találkozót - persze csak, mint barát -, és amikor találkoztok, tényleg jót beszélgettek és feltöltődsz és örülsz, hogy láttad és szégyelled, ahogyan egyébként viselkedsz vele. De aztán három... kettő... egy... ééés már jön is az sms, hogy milyen jó volt, és milyen kár, hogy nem az eseted (tegyük fel, hogy három gyereked van, és egy pasid is, basszus).

Nagyjából azt hiszem, le is írtam, hogy én hogyan állok ehhez az embertípushoz. Alapvetően hálásnak kellene lennem egy ilyen barátért, aki állandóan kéznél van, ha akarom, meghallgat, tanácsot ad (mondjuk használhatatlan tanácsot, hisz férfi), elhalmoz ajándékokkal, sőt... olyan is volt, hogy pénzt csempészett a postaládámba... Ettől mondjuk még mindig görcsbe ugrik a gyomrom. Persze, jó ember meg önzetlen (és tényleg, róla magáról semmi rosszat nem tudnék mondani, ennyire csodálatos és pozitív ember kevés van), csak éppen közben szerelmes belém, és amikor elmeséltem neki, hogy ikreket várok, azt válaszolta, hogy még így is szívesen feleségül vesz. (Faszom! Ilyet miért nem mondott nekem soha egyetlen vonzó pasi sem, beleértve mindazokat, akikkel valaha jártam?) Szóval ettől kezdve akkor nem barátságról beszélünk. (Duplán nem, részemről sem, hisz egy baráttal nem lehetne az ember olyan büdös bunkó, mint én vele.)

Hanem nem tudom, miről.

Van ugye az embereknek az a természetes tulajdonsága, hogy amit rájuk erőltetnek, abból egyre kevesebbet kérnek. Vagy inkább nem kérnek.  Még a tejszínhab se jó, ha egy kamionnal borítják rád. (Pláne, ha - szentségtörés! - nem szereted a tejszínhabot.) Általában arról beszélünk, hogy egy nő minél odaadóbb, minél inkább meg akar tartani egy férfit, minél inkább elhalmozza a figyelmével és a gondoskodásával, annál messzebbre űzi. Ettől jóval kevesebbszer kerül szóba, hogy ez fordítva is így van. És nem csupán a szerelemben. Barátságban is. (Bár... régi barátságokban nem. Azt nem szeretem csak, ha valami újdonsült ismerős - akivel esetleg lehetnénk idővel tényleg jó barátok - azonnal akaszkodik és mindennap keres. Akkor menekülök. Nem tudom, miért. Lehet, hogy csak én vagyok túl férfias ebben?) De itt meg, mint már említettem, nem is barátságról van szó, hanem egy kellemetlenül egyoldalú dologról. 

Na mármost ehhez még van nekem egy olyan tulajdonságom is, hogy nem bírom, ha nem az történik, amit én elképzelek. Ha például azt mondom, hogy én nem érek rá ma, akkor az, akinek ezt mondom, vegye tudomásul, és ne lássam ma. Tartsa tiszteletben a jogomat, hogy mondjuk halálosan megfázva úgy és akkor fújom az orromat, ahogyan és amikor én akarom, vagy ha mondjuk olyan nadrágban akarok lenni, amiben nagy a fenekem (és ennek okán még a zöldséges néni előtt sem mutatkozom benne), és még sorolhatnám. (Ezek a fenti példák valós esetből jöttek: múltkor elővigyázatlanul elárultam neki, hogy Anyáéknál vagyunk, ő pedig egyszer csak megjelent. Olyan 100 km-re lakik. Szabadságot vett ki, könyörgöm... Így aztán hosszú órákig ötpercenként kerestem búvóhelyet nőietlen orrfújásokhoz, miközben éreztem, hogy ő úgyis ugrásra készen figyel, hátha segíteni kell, vagy nem tudom...)

De remélem, érted a problémámat. Visszatérve a bejegyzés kezdetén feltett kérdésemre: mihez kezdenél? Főleg így, a húsvét vészes közeledtével, ha érted, mire gondolok. A következők már voltak:

- bunkónak lenni (ez ugyebár nekem egyetlen élethelyzetben sem okoz gondot);

- megbeszélni, hogy nem szeretnék találkozni, mert csak;

- meg is indokolni, hogy nem szeretnék találkozni (őszintén vagy hazugsággal);

- hazudni azt illetően, hogy éppen hol vagyok;

- egyszerűen nem válaszolni a hollétemet firtató kérdésre;

- találkozni (és akkor megint jön az sms, és olyankor egyszerűen meztelennek érzi magát az ember, hogy őszintén beszélgetett valakivel, mint a barátjával, aki meg közben úgy hallgatta meg nézte valójában, mint egy izé... hódoló... vagy, na érted, ááá).

Holnap nagyon rosszul fogom magam érezni emiatt a bejegyzés miatt, de majd megpróbálok hiteles lenni és nem piszkozatolni. (Hamarosan úgyis le fogom jelszavazni a blogot.)

Tudom, mire gondolsz. Hogy ha én tényleg ilyen vagyok, akkor magányos vénasszony leszek ötven macskával. Tudod mit? Remélem, könyvem is sok lesz.

(Na remek, azért csak elbasztam itt a szűkre szabott alvásidőmből egy órácskát.)