Én szeretem azt gondolni magamról, hogy igazából az anyasággal járó állandó káosz a fejemben, az tesz hülyévé, és ha majd nagyobbak lesznek a gyerekek és csökken az állandó készenlét szükségessége, akkor majd az én értelmem is visszatér. Ha viszont őszinte akarok lenni, az a helyzet, hogy mindig is hülye voltam, szétszórt, figyelmetlen és szórakozott, és sajnos ideje lenne elfogadnom, hogy ez valószínűleg már nem fog változni.

Két olyan dolog is történt a héten, hogy ha visszagondolok rá, szívem szerint takarót húznék a fejemre és úgy vijjognék, hogy "nem, nem, neeeeeeeeeeeem, bazmeg, nem hiszem eeel".

A héten találkoztam a játszótéren egy másik ikres anyukával, aki azzal lopta be magát a szívembe pár hete, hogy megállított az utcán (akkor találkoztunk először), és azt mondta, mindig figyel, hogyan vagyok képes egyedül ellenni a három gyerekkel (az egyik játszótér mellett laknak). Neki még kisebbek az ikrei (viszont van egy tizenéves lánya is), és ahogy láttam, most tart ott, ahol én tavaly, hogy igyekszik egyszerre két teljesen különböző helyen lenni a térben, mert mindkét kicsi kamikaze módjára jön-megy mindenfelé. Épp a hatalmas, hajó alakú mászóka tetején terelgette az egyiket, amikor engem is arrafelé sodort a sors, mert Mimmó elkezdett felmászni. (Ők már profik, csak becsületből kell ott lennem ilyenkor.) Hallottam, amint az anyuka azt mondja a kicsinek, hogy ha le akar csúszni a csúszdán, akkor várnia kell, amíg ő leszalad, és lent elkapja. Felajánlottam neki, hogy elkapom én, engedje csak nyugodtan. Odaálltam a csúszda aljához, ő pedig elengedte a kislányt...

Ekkor viszont én már mindenről megfeledkezve, tátott szájjal bámultam a kapu felé, amit a Nyúl meg a kergebirka haverja kinyitott, miközben Szotymi ott sertepertélt körülöttük. (Márpedig amikor ő érzékeli, hogy nyitva a kapu, akkor azonnal szökik, és onnan már vészesen közel van az út. Olyan sprinteket futok ilyenkor, hogy Usain Bolt szégyenkezve gratulálna.) 

Nem az történt azért, hogy a kislány a csúszdán leszáguldva fejreáll előttem a homokban, mert ez szerencsére a lassú csúszda volt - éppen csak annyi, hogy hátradőlt (tulajdonképpen hanyatt feküdt) a csúszdában, én pedig az utolsó pillanatban eszméltem és kaptam el. De akkor is... Úgy égett a fejem, nem győztem bocsánatot kérni, hogy nem figyeltem...

Mellesleg Szotymi ezúttal pont letojta a kaput, és elsétált másfelé. Még jó, hogy legalább nem rohantam el a csúszdától, az lett volna csak szép... Az anyuka amúgy azt mondta, hogy semmi baj, de azóta nem találkoztunk ott.

Pár nappal később a pékségbe mentünk a gyerekekkel. A pékségről annyit mondanék, hogy egy lyuk. Van az ajtó, mellette a nagy ablak, na ennyi a szélessége, meg kábé a hossza is ugyanennyi. Finoman szólva nem ikerkocsibarát ez sem, mint ahogyan az intézmények és épületek 98%-a sem az. A kocsit ilyenkor szembeállítom az ablakkal, a kicsik látnak engem, én őket, ellopni nem tudják őket, mert egyetlen lépéssel kint vagyok, így sokkal kevésbé veszélyes, mint ha bevinném őket, és kockáztatnám, hogy ketten kétfelé fognak szaladni. (Mondjuk Szotymit az utóbbi időben már semmi nem akadályozza meg, hogy kimásszon, legutóbb megjelent a pékségajtóban zokniban...) Általában meghagyom a Nyúlnak, hogy maradjon kint velük (aki meg általában letojja, hogy mit mondok, és bejön inkább, hogy elmondja, mit kér).  

Most is így történt, szerencsére nem volt előttem sor, meg ketten is dolgoztak, már majdnem végeztem, és akkor a szemem sarkából megláttam a gyereket, és ráripakodtam, hogy "mondtam, hogy maradj kint a testvéreiddel, nem?" Ebben a pillanatban lépett be az apja is a pékségbe. Merthogy a gyerek nem az én fiam volt, a Nyúl kötelességtudóan vigyázott az ikrekre odakint...

A két eladó annyira röhögött, hogy valószínűleg most hónapokig nem megyek a környékre se, az apuka szintén (de azért nem olyan szélesen) mosolyogva válaszolta a bocsánatkérésemre, hogy "ő hozzám tartozik", én meg - a héten immár másodszor - azt hittem, hogy elsüllyedek szégyenemben. (A kisfiút valószínűleg nem érte azért az egész életére kiható sokk, mert nekem úgy tűnt, nem is gondolta, hogy hozzá beszélek.)

Kérem, kérem, engem nem lehetne pár nap magányos szobafogságra ítélni, amíg kicsit összeszedem magam?