Kanapé

Péntek nem volt az én napom, finoman szólva. A látszat persze nem ez volt, ugyanis megjött a várva várt kanapénk (jól van, igazából sarokgarnitúra, de ki nem állhatom ezt a kifejezést, úgyhogy a továbbiakban kanapénak fogom nevezni). 

Vázolnám röviden a helyzetet: kb. szeptemberben eladtuk a 3+2+1-et, ami gyakorlatilag az egész nappalinkat elfoglalta, és azóta nem volt ülőalkalmatosság ott, amennyiben a padlót és az asztalt nem számoljuk annak, ugyebár. Felszabadultunk. Az első néhány hónapban egyáltalán nem volt hiányérzetem, volt hely bőven a gyerekeknek, a játékoknak, valójában hálás is voltam inkább, hogy elférünk. Megbeszéltük, hogy karácsonyra veszünk majd valamit, de aztán olyan hirtelen ért minket a karácsony, hogy arra eszméltünk, már el is múlt, nekünk meg még mindig nincs kanapénk. Az időközben megvásárolt sok más szart más dolgokat most inkább nem sorolnám fel tételesen, de az elkövetkező hónapokban vagy megtaláltuk az Igazit, de épp nem tudtuk kicsengetni az árát, vagy várakozó állásponton voltunk, mert épp nem találtunk kedvünkre valót. Ami végül is lett, azt a következőképpen választottuk ki: elmentünk, a gyerekek hárman hatfelé szaladtak, miközben mi próbáltuk szemügyre venni ezt, amit kinéztünk a katalógusból. Végül kiválasztottuk a mellette lévő barnát, mert strapabíróbb a kárpitja, aztán Tetkós toporzékolni kezdett a gyerekek miatt, így eljöttünk. Pár nap múlva végül egyedül ment el megrendelni, de az eladó képtelen volt valamit helyesen beütni a gépbe, Tetkós meg már nagyon sietett volna vissza a műhelybe, úgyhogy végül ez a szürke lett mégis, mert ezt rögtön bevette a gép. Ez durván két hete történt, most meg már itt is volt. Na de hogy...

Pénteken tehát (mellesleg egy perccel azután, hogy azon gondolkodtam, mikor jön már meg a kanapé) felhívott Tetkós, hogy megérkezett a boltba a sarokgarnitúránk (hopp, csak kicsúszott megint), ő pedig már el is intézte, hogy két rokona elmegy érte, és hazahozza. Ő természetesen nem tud hazajönni velük, mivel még mindig ő a világ legkeresettebb és legelfoglaltabb személye (de ezt nyilván te is tudod, hiszen valószínűleg te is gyakran keresed, mint a földkerekségen mindenki más is). Na, nekem rögtön vörösen villogni kezdett az agyamban a "rokon" szó, mert rokon ugyebár az, aki hírül tudja vinni más rokonoknak, hogy mekkora iszonyatos retekben és felfordulásban élünk. (Már ha abban, ugye.) Kaptam hát a porszívót - na nem csupán ezért, hanem, mert amúgy is... ha napi 8 órát porszívóznék, az is kevés lenne -, és mivel Tetkós műhelyében volt pár napja, és ő szégyenkezve említette, hogy "elég poros", letörölgettem, aztán nekiláttam. Bekapcsoltam a porszívót...

... és az a tetves szar öt másodperc alatt úgy fújta tele a nappalit valami fehér kőporral, hogy nem tudtam, sírjak, nevessek, vagy káromkodjak! (Na ez nem egészen igaz, mert tudtam azért...) Konkrétan az egész nappaliban szállt a fehérség, a sötét bútorok világosak lettek, a sötét padlón meglátszottak a lábnyomaim... Ha a folyosóról benéztem, csak a nagy homályt láttam... Eszméletlenül durva volt. Nem adhattam fel - kiszedtem a porzsákot, rohantam vele a konyhába, beleraktam egy szemeteszsákba és jól kiráztam. Olyan jól, hogy a fekete konyhapultot - a fekete, MINDENFÉLÉVEL TELEPAKOLT konyhapultot - is vastag, fehér porréteg fedte, mire felálltam. (Őrjöngési faktor: 5.) Bekapcsoltam még egyszer a porszívót, ami becsületből úgy tett pár másodpercig, mintha szívna, aztán örökre leállt. Próbáltam menteni a menthetőt, mert ugye rokon az, aki hírül tudja vinni más rokonoknak, így hát vizet meg szivacskendőt ragadtunk az ikrekkel (mert ők természetesen végigasszisztálták az egészet), és gyorsan letöröltük a látható felületeket. Ők mondjuk a következő technikával: kicsapták a full vizes kendőt az asztalra például, és gyönyörködve nézték, ahogy a lecsöpögő víz tócsába áll össze a padlón. Ami pedig engem illet, a nagy kapkodásban ráejtettem egy elefántot egy vázára, ami végre eltört. Azért végre, mert egy három darabból álló készlet darabja volt, és a másik két darab már rég eltört, de addig nem mertem kidobni (nem volt látható a törésük), amíg el nem törik ez is, és most végre lett egy csomó hely megint, hála nekem. További szerencse még a szerencsétlenségben, hogy vissza tudtam venni a gyerekektől a vizes szivacskendőket, mielőtt teljesen szétmosták volna a DVD-lejátszót. Utána felmostam - ez veszélyeztetésnek minősül? -, aztán a kanapé érkezéséig szolid rámolással ütöttem el az időt. (Máskor is ezt csinálom egyébként egész nap, csak kevésbé idegesen.)

Meghozták a bútort darabokban, de mivel ez munkaidőben történt, sietniük kellett, így nekem már nem is volt más dolgom, mint kicsomagolni a darabokat a zsákokból és kartonokból, egymás mellé tologatni őket (nem gondoltam volna, hogy ilyen erős vagyok), és körömreszelve várni, hogy erre jár valami jótét lélek, és összeszereli a cuccot. (Tudom, szégyelljem magam, amiért olyan tehetetlen vagyok, hogy képtelen vagyok összecsavarozni egy sarokgarnitúrát eszköz nélkül, na meg különben is, miért nem szerszámosládát kértem szülinapomra, nem igaz?) De őszintén szólva ez már nem változtatott a lényegen: a gyerekekkel együtt fantasztikusan boldogok voltunk. Ők ugráltak le a karfáról, én meg... én meg már el is felejtettem, milyen érzés így ülni. A Nyúl is nagyon örült, és természetesen a kanapén vágtatva töltötték a délutánt. 

Velem a továbbiakban már csak annyi történt, hogy szénné égettem egy hatalmas fazék tejberizst. Úgy voltam vele, hogy most dupla adagot csinálok, ne fogyjon el azonnal, és épp, amikor büszkén konstatáltam, hogy ez isteni, és fél perc múlva kész is, behívott a Nyúl a szobába, hogy nézzek meg valamit, és hát megnéztem, na.

De aztán csak éjszaka lett valahogy.