Ma* egy csaj azt mondta nekem a játszótéren, hogy én mindig olyan nyugodt vagyok. Ettől szebb ajándékot nem is kaphattam volna a gyerekek születésnapjára :D

(Jó, azóta már két köcsög rokonom röhögött fel hangosan, amikor ezt elmeséltem neki.)

Múlt héten, miközben sétáltunk hazafelé egy játszótérről (és miközben Szotymi iszonyat üvöltés közepette próbált kijönni a babakocsiból, én meg próbáltam egyik kezemmel a helyén tartani, míg a másikkal a kocsit toltam), a barátnőm megkérdezte, hogy szoktam-e én kiabálni a gyerekekkel. Ránéztem, mert nem hittem el, hogy komolyan kérdezi, de az arcán nyoma sem volt kajánságnak. WTF??? Hát nem látszik rajtam?

Vannak olyan napok, amikor úgy érzem (és nyilván a szomszédok is úgy érzik), hogy nem is tudok normál hangerőn beszélni, csak ordítani. Tudom, tudom... Minek az ilyennek gyerek, blablabla...

*Igen, ezt a bejegyzést öt nappal ezelőtt kezdtem el írni, csak nem bírtam befejezni a sűrű körömreszelgetés és semmittevés közepette.