Két hete utaztunk valahová, és az egyik településen eszembe jutott a gyerekkori barátnőm. Láttam már többször, hogy már ő is fent van facebookon, de mivel nem jelölt ismerősnek, gondoltam, nagyon utál, és már nem is fog. (Gyerekkorunkban naponta játszottunk együtt, később is szinte mindennap találkoztunk, ami nem csoda, hiszen csak pár méterre laktak tőlünk. Mindig én voltam a khm... domináns, pedig egyformán nagyszájúak vagyunk, de valahogy mindig nekem sikerült a szemetebbnek lenni.) Aztán ők a szomszéd faluba költöztek, én meg még messzebbre, és csak ritkán futottunk össze egy-egy falusi rendezvényen, de most már évek óta ott se. (Persze egy csomó dolgot tudtunk egymásról, hiszen Anyával sokszor találkozik.)

Szóval a kocsiban ezen gondolkodtam. Hogy igazából mennyire sajnálom, hogy kiskorunkban mindig bántottam, és hogy valószínűleg ha kiad engem a facebook lehetséges ismerősnek, csak undorodva grimaszol egyet. Sokszor gondoltam már rá, hogy bejelölöm én, de rettegtem tőle, hogy nem jelöl vissza, és attól égőbb nem kell, ugyebár. 

Aztán egy héttel később ugyanazon a településen autóztunk, és komolyan mondom, ugyanazon a szakaszon, ahol egy héttel korábban korábban A.-ra gondoltam, a telefonom jelzett, hogy üzenetem jött. Ismerősnek jelölt... 

Azóta már beszéltünk is, és amúgy ez is olyan meglepő, mert a legtöbb emberrel - legalábbis nálam - az van, hogy egyikünk bejelöli a másikat, az visszajelöli, örvendezünk, hogy jé, ő is itt van, de jó, aztán soha a büdös életben nem beszélünk, max. agyonlájkolgatjuk egymás fotóit és megosztásait. És persze így is sok dolgot megtudunk egymásról, de soha eszünkbe sem jutna megkérdezni egymástól, hogy mi újság. Sokszor azért, mert azt gondoljuk, annyi idő távollét után már nincs jogunk bizalmaskodni. A. meg a héten írt nekem. Nyilván nem úgy beszélgettünk, mint tizenhét... úristen, tizenhét! éve, de beszéltünk. Úgy örülök! :)