Olyanok történtek velem a múlt héten, hogy ha ez egy többfordulós balfaszsági vizsga, akkor csillagos ötöst kapok.

A legszebb, hogy mágnessel lerántottam a szekrény tetejéről a dracénám ikeás kaspóját (tudod, azt a fém csipkemintásat) - természetesen a kávémba és a szőnyegre, úgy van.

Az úgy volt, hogy van ez a mágneses játék, a geomag (golyók és pálcikák - ezt annak mondom, akinek nincs gyereke és nem is esik jól rákeresnie), amivel nem játszhatnak felügyelet nélkül, mert teletömik vele a szájukat, de együtt nagyon jókat építünk, szóval egyik reggel azt gondoltam, elleszünk ezzel, amíg megiszom a kávémat. Csakhogy elfajult a dolog, mégis el kellett vennem tőlük, felraktam a szekrény tetejére a dracéna mellé, az ugyanis az egyetlen hely, amit nem érnek el. Akkor aztán nagyon könyörögtek és esküdöztek, hogy ők nem fogják megenni, nekem meg még bőven volt kávém, úgyhogy felnyúltam érte, lekaptam a szekrény tetejéről - és jött vele az a rohadt fém kaspó is, igen.

Már hetek óta várom az alkalmat, hogy átültethessem szegény kis növényt, mert úgy találtam, kevés föld van rajta, de most bebizonyosodott, hogy bőven elég volt... Ááá. Szóval kávézás helyett porszívóztam a vérnyomásom emelésére. De legalább röhögve.

Aztán meg az is volt, hogy elestem. ÉN! Persze nyilvánosság előtt, mert az ember sose akkor esik el, amikor nem látja senki, a rohadt életbe már. Pár hete egy csajjal nem tudtuk eldönteni, hogy kié egy homokozójáték, így otthagyta nekünk. Én közben rájöttem, hogy nem a miénk, és gondoltam, biztos ő is rájött, és már alig vártam, hogy visszaadhassam neki. Múltkor ott voltak a homokozós játszótéren ők is, az érkezésünk után nem sokkal szedelőzködtek és elindultak a barátnőjével meg egy csomó gyerekkel, én meg ezt látva nekiiramodtam, hogy visszaadom azt a narancssárga szart - és akkorát taknyoltam, hogy szerintem csak a homokfelhő látszott körülöttem. Valahonnan ugyanis a homokozóban termett egy olyan egyméternyi gyökér, amit gondolom, vicces kedvű gyerekek a másik végén is jó mélyen beástak a homokba. Faszom... Erről nem lehet káromkodás nélkül írni, na.

Hogy még szebb legyen a történet, a játszótéren jelen volt a Nyúl egyik csoporttársa is az apjával, akit egyébként nagyon kedvelek (mindkettőjüket, de itt most az apukára gondolok), ő ugyanis az egyik ember abból a kevésből, aki valahányszor az oviajtóban találkoztunk, kérés nélkül kint maradt az ikrekkel, amíg én bementem a Nyúlért, valamint ha játszótéren futottunk össze, szintén kérés nélkül terelgette az ikrek közül azt, amelyiket épp nem én hajkurásztam. (Valamint a párja is, ha épp ő volt ott.) Na mármost apuka rendkívül tapintatosan úgy tett, mintha elmélyülten nyomogatná a telefonját a tér másik végén és mit sem érzékelne a külvilágból, de amikor később beszédbe elegyedtünk, annyira eltúlozta az egyetértő bólogatásokat, bármiről is beszéltünk, hogy teljesen nyilvánvalóvá volt: ő is látta a produkciómat.

Szerinted tízes skálán mennyire égtem, amikor a bölcsiben szembesültem vele tegnapelőtt, hogy épp az előbb említett csajnak a gyerkőcével kerültek egy csoportba az ikrek? Úgy érzem, mostantól én leszek számára az elesős csaj, és ez minden egyes találkozáskor kísérteni fog. "Szia!" (Rohadt nagyot estél a múltkor.) "Szia!" (Fogadjunk, hogy most is az esésemre gondolsz.)

Otthon, ahol kedvemre eleshettem volna, nem tettem, ellenben sikerült végiggyalogolnom egy doboznyi (150-200 db) szanaszét szórt színes ceruzán úgy, hogy az egyik lépésemmel felállítottam az egyik narancssárgát, és még ugyanazzal a lendülettel rá is léptem a hegyére, de úgy igazán. Ordítottam persze, de a Nyúl ceruzaösszeszedési szokásain ez mit sem változtatott. (A legópakolási szokásain se.) Jaj, múltkor olvastam egy ilyen szitkozódást, hogy "Lépjenek legóra!", és úgy döntöttem, ezt használni fogom.