Találkozás

Vannak emberek, akikre nagyon kíváncsi vagyok, akikről hallok, és azután nagyon szeretném őket megismerni - és még többször van, hogy nem kíváncsi vagyok egyesekre, csak nagyon idegesít, hogy szinte napi szinten felmerül a nevük, a környezetemben mindenki ismeri őket, és elvileg itt élnek közel hozzám, én mégse tudom, hogy kicsodák.

P. egy évvel volt idősebb nálam, unokatesómmal haverok voltak. Én minden nyárból azt az egy-két hetet vártam legjobban, amit unokatesóméknál és/vagy mamáméknál tölthettem. Egyik nyáron épp Mama konyhájában ültem egyedül és olvastam (mert mindig olvastam, mert azt gondoltam, számomra az az élvezet netovábbja, és újabban sajnos hajlamos vagyok megint azt gondolni), amikor berohant unokatesóm és elbújt a tévéasztal mellé, hogy jön P., nehogy eláruljam neki, hogy ott van. 

P. bejött, köszönt, kérdezte, hogy ott van-e unokatesóm, miközben biztos volt benne, hogy ott, hiszen ő csak pár másodperccel később érkezett, szóval nyilván látta bejönni, én meg a szemébe hazudtam, hogy nincs. Kicsit hümmögött, és már indult volna ki, amikor unokatesóm elröhögte magát, aztán röhögtünk mindhárman.

Ez volt a leghosszabb beszélgetésem vele, és vagy ennek ellenére, vagy éppen ezért, borzasztóan sajnáltam őt, amikor egy vagy két évvel később leugrott egy ház tetejéről. A halála körül ráadásul egy ostoba, méltatlan botrány is kialakult. Nem tudom, miért, de azóta is gyakran eszembe jut P., állítólag unokatesómék egyszer megidézték a szellemét, és azt mondta, hogy nem jó neki ott, ahol van és már megbánta, de hát unokatesómnak régen azt se lehetett elhinni, amit kérdez.

Évekkel később mesélték P. apjáról, hogy a temető mellett elhaladva minden alkalommal dudál P-nek. Nem tudom, ez igaz-e, de azóta még jobban érdekelt az az ember. Hogy túlélte? És nem őrült meg? Ez hogy létezik? 

Az egy olyan érdekes jelenség, amikor van valaki, akiről tudsz dolgokat, de nem tudod, hogy néz ki az illető. És mondjuk nap mint nap találkozol emberekkel, de nem mindegyikről tudod, kicsoda, némelyeknek csak az arcát ismered, de sem a nevét, sem a történetét nem. És aztán egyszer megmutatják neked, hogy na, nézd, ő az, aki. És akkor rácsodálkozol, hogy jé, hiszen őt ismerem, mármint arcról is, tényleg.

Na ez mondjuk nem egy ilyen történet.

Dzidze a múltkor említette, hogy majd át fog ugrani hozzá P. apja valamiért. Borzasztóan izgatott voltam, hogy végre meglátom, mert abban biztos voltam, hogy ha addig élek is, ha épp szoptatásból kell is felállnom az üvöltő gyerekek közül, vagy mit tudom én, de ki fogok kukucskálni a függönyön, és megnézem. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy én nyitottam ajtót, már el is felejtettem akkorra, hogy ő is jön. 

Azonnal felismertem, amit azért nem értek, mert az én görnyedt hátú, szomorú arcú, mogorva elképzelt bácsim helyett egy mosolygós, magas, erős férfi állt a küszöbön, aki ráadásul rögtön viccelődéssel indított.

Én egész nap olyan boldog voltam! Igen, persze, azért is, mert megismertem valakit, akit már régóta szerettem volna (na jó, túlzás, hogy megismertem, inkább csak láttam), de inkább azért, mert megbizonyosodtam róla, hogy él. Hogy rendben van. Még azután is...