Véradás

Holnapután megyek véradásra, bibibí! Már nagyon izgatott vagyok.

Szóval tudod, én eredendően nagy véradónak tartom magam, mert volt egy időszak (2005-2006), amikor minden véradásra elmentem, amit ott szerveztek a munkahelyemen. Aztán meg vagy nem voltam 50 kg, vagy terhes voltam, vagy szoptattam, vagy tetováltattam, amikor meg épp egyik se volt és már hetekkel előre beírtam a naptáramba az irodámtól ötméternyire szervezett véradást, akkor bárányhimlős lett a Nyúl, és két hétig nem mehettem sehova. (Aztán megint terhes voltam... stb.)

Most viszont lesz itt nálunk megint az a bizonyos naaagy falusi rendezvény, ami valahogy mindig a Nyúl szülinapja környékére esik (így most nem is azt tartunk neki, hanem immár "szülikéthetet", ami azt jelenti, hogy egyfolytában jön vagy valami ajándék, vagy valami élmény, és most szombaton zárjuk le végül is hivatalosan a dolgot az igazi szülinapi tortával, na meg körhintával-dodzsemmel-satöbbivel kifulladásig). Ott lesz délután véradás, amire külön, névre szóló meghívót is kaptam (mi ez, ha nem bizonyíték a fentiekre? :D), és most nagyon készülök. Végül is mínusz fél kiló azonnal... Viccvót, na.

Ja és persze, olvastam én is az előző bejegyzésemben, hogy még mindig szoptatok, de úgy érzem, ez már nem terhel meg annyira, hogy ne adhassak vért.

Eldöntöttem, hogy semmi de semmi nem tántoríthat el a céltól. Legfeljebb ilyenek, hogy nem sikerül senkire rábízni a kölköket addig (bár, ha jól sejtem, leszünk elegen), vagy csúnyán néz rám az asszisztens, vagy nem sikerül addig befestetni a hajam gyönyörűre (ez utóbbi mondjuk sanszos, mert az összes családtagom hajfestési hajlandósága a béka segge alatt van, gyakorlatilag már azért hálásnak kell lennem, ha odavet valaki két büdös szót, ha meg már kérdést is, akkor aztán még a farkamat is csóválom boldogságomban, bár a válaszomat úgyse várja meg senki*, már évek óta).

*Kivéve, ha arról van szó, hogy mit csinálnak a gyerekek.