A fodros szoknya

Beleszerettem egy használtruhás oldalon egy szoknyába. Fodros, fekete, és fehér csillagocskákkal van tele. Nem túlzás, hónapokig nézegettem, de ez a hely drágább, mint a Háda, és inkább törtem volna el a saját kezemet, mint, hogy innen rendeljek, vagy esetleg postaköltséget kelljen fizetnem. Múltkor viszont hozzácsaptuk Tündér Keresztanyám egy rendeléséhez, és meglett az én drága, mesés szoknyám. Azóta ahányszor csak ránézek, megmelegszik a szívem, és úgy érzem, a világ csodálatosabb már nem is lehetne.

A hat hét alatt, amióta megvan, még nem volt rajtam, persze.

Szerepelt az oldalon egy másik szoknya is, ugyanígy fodros, de a fodrok különböző mintájúak (nem tudom, miért szerettem bele pont most a fodros szoknyákba, gondolom, mert mostanra már nem állnak jól nekem, meg nem annyira divatosak, vagy nem tudom). Nagyon sokáig néztem, de kicsit drágább is volt, mint a másik, na meg 1-2 számmal nagyobb volt, mint a méretem, nagy valószínűséggel nagy lett volna, de azért csak néztem és néztem hónapokig, mint a kettes számú örök szerelmemet. Majd elbúcsúztam tőle.

Aznap, amikor Tündér Keresztanyám meghozta a csillagos szoknyámat, azért jött, hogy vigyázzon a gyerekekre Anyával, míg én Dzidzével beszaladok a városba pár dolgot venni elintézni. Természetesen megnéztem a frissen nyílt, kilós Hádát is - és kevés híja volt, hogy toporzékolni kezdjek, ugyanis ha összeszedem minden jóindulatomat, akkor is egy hatalmas, retkes szemétdombként tudom csak leírni a helyet. Mintha felpakolták volna egy mocskos teherautóra a más turkálókból kiselejtezett rongyokat, és elhozták volna ide, hogy "azoknak az embereknek jól van az". Becsületből tettünk pár kört ott, de annyira méltatlan volt az egész (tudom, vicces, hogy egy turkálóval kapcsolatban ezt a szót használom, mert aki nem jár ilyen helyekre, annak nyilván az egész méltatlan úgy, ahogy van), hogy már fordultunk volna ki...

És akkor ott volt. 

OTT. 

VOLT. 

A kék virágos, fodros szoknyám. Tökéletes állapotban - és Istenem, a méretemben! Próbafülke. PRÓBAFÜLKE!!! Ó Istenem, jó! Na jó, egy kicsit még ez is nagy, de ha kispárnát kell alávennem, én ezt akkor is hazaviszem, itt nem hagyom másnak, az biztos...

Khm, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy a rongyosbálban közben azért találtam még egy fodros szoknyát, egy feketét, fehér szívecskékkel, és hát inkább hazahoztam, mint hogy illetéktelenek birtokába jusson, ugyebár, elvégre ki szereti legjobban a fodros szoknyákat? Egyszerre: LCD szereti! (Ráadásul mindkét szoknya könnyű, mint a pihe, ez pedig egy KILÓS Háda, könyörgöm.)

Így hát egyetlen napon lett  három fodros szoknyám is. És a nap végén őszintén szólva már egyáltalán nem érdekelt, hogy jól állnak-e vagy öreg vagyok már az ilyesmihez, vastagítják-e a lábamat (nem!), stb. Egyszerűen boldog vagyok, ha ránézek valamelyikre (egy helyen vannak, úgyhogy általában a háromra nézek rá egyszerre), és ha soha nem viselném egyiket se, emiatt már akkor is megérte volna...

De ma felvettem amúgy a kék virágosat, és telitalálat volt. Ilyen érzés lehet menyasszonyi ruhát viselni is... Hogy bármennyire nem praktikus ahhoz, hogy a gyerekek biciklije után szaladj, egyszerűen nem akarod levenni. Csak még egy percet... csak még egyet benne...